„Elcsesztem! És mi van akkor? Te majd úgyis helyrehozod helyettem." (Clara)
Apró fénysugár tör át az ablakon, vad táncot lejt az arcomon. Csukott szemhéjamon át is érzem, mikor szökik át a széltől lengedező faágak között, miként küzdi fel magát a pirkadat. Átfordulnék a másik oldalamra, de már a homlokom ráncolásától is széthasadna a fejem. Mindkét tenyerem az arcom elé emelem, takarva a fényt, és legszívesebben lemarnám a bőrt a képemről. Féléber állapotomban is üldöz a tegnap esti tettem.
Egész éjjel zavaros álomképek kergetőztek a fejemben, mintha nem is aludtam volna. Jobban ismerem az illumináltságot, mint a józan létet, tudom, miként nyom el a pia, de ez valami más. A lázas betegséghez hasonlít, amikor az ébrenlét határán ingadozok, mégsem alszom, és a valóság foltokban, kósza hangokban, illatokban mutatkozik meg. A bőröm nem izzik, hanem jéghideg. Beteg leszek. Az ajkam száraz, kapar a torkom és a szemem is enyhén ég, de a nyomás, amit benne érzek, az a legrémesebb.
A szerelem nem csak a lelket, hanem a testet is üdíti. És pusztítja. Azt hiszem, engem már a rothadás kerülget, ami a szagomat illeti, nincs kétség.
Nem kellett volna kétségbe esnem és a telepre menni. Ha otthon maradok, nyugodtan beszélhettem volna Alice-szel Claráról. De nem! Én ostoba! Egyből az üveghez nyúltam, aztán kiborultam, mint egy őrült. Willnek igaza volt. Elment az eszem!
Elcsesztem mindent, és ezt rohadt nehéz lesz helyrehozni.
Meg is ölhettem volna Alicet. Ha erősebben hajítom a képet, ha egy olyan ponton találom el a fejét... bele se merek gondolni, hányféleképpen elcsesződhetett volna az, amit már így is elcsesztem.
Puha takaró fedi a mellkasom. Fogalmam sincs, miként jutottam el az ágyig, de ideje felkelnem, rendbe szednem magam és meggyőződni Alice épségéről. Biztos a pokolba kíván, látni sem akar majd, valahogy mégis el kell érnem, hogy meghallgasson.
Nem érdekel, ha elutasít, csak tudatni akarom vele, hogy elhagyom a házat, és ő maradjon. Bármit megteszek, hogy biztonságban érezze magát.
A nyakamig húzom a takarót, ujjaim ragacsossá válnak, mint azon a napon, amikor lasagnés kézzel ébredtem a konyha padlóján. A faházban viszont száz százalék, hogy nincs étel. Mi a fene lehetett ezen az ócska takarón? Remélem, nem patkányszar. Óvatosan kinyitom a szemem és elé emelem a tenyerem. Perceknek, ha nem óráknak tűnik a pillanat, ami alatt felfogom, mit is látok. Vér! Vér! Vér!
Nem lelek vágást a tenyeremen, se a karomon. Végigtapogatom a fejem, de a fájdalom belülről tép szép. Ahogy leteszem a kezem és felemelném a takarót, hogy megnézzem a mellkasom, megérzem, hogy nem vagyok egyedül.
Oldalra kapom a fejem. A gyomrom kavarogva küzd a hányinger ellen és a szívem teljes sebességbe vált.
Riadtan felülök. Tiszta öklömet a számba gyömöszölöm, hogy fel ne üvöltsek. A döbbenet megdermeszt.
Ez az egész teljesen érthetetlen. Nem lehet igaz.
Alice ott fekszik mellettem. Egyik keze a régi ágy vaskeretéhez szíjazva. A nadrágszíjam a húsába mart, felszakította a bőrét. Vöröslik a karja, egészen a könyökéig. Arcát takarja az összekócolódott haja, ami csomóssá vált a rászáradt vértől. A sérülését nem fedi kötés, látni, hol borotválta le Will, és a seb rémesebb, mint azt elképzeltem.
Megrázom magam, becsukom a szemem és erőteljesen megdörzsölöm, de az álom nem szűnik.
Óvatosan megemelek pár tincset. Pánikszerűen összeszorul a torkom. Alice ajka felszakadt, orcája egyik fele duzzadt a zúzódásoktól.
YOU ARE READING
Alice - Fynewood sorozat 1.
Teen FictionALICE Nem tudok hazudni, anyám szerint minden az arcomra van írva. Csak egy dolgot kért, négy hónapig a lehető legkevesebb időt töltsem otthon. Szorgalmasan tanulni, dolgozni, és kerülni apámat, nehogy rájöjjön mennyi sebet rejt a szívem és a teste...
