Alice - Fynewood sorozat 1.

Huszonharmadik fejezet --- Alice

„Szabály: Csak én tudom, miként kell szeretni egy olyan rémet, mint te. Ha esélyt adsz másnak, megtudod, milyen a szégyen, ami lassabban és fájdalmasabban öl, mint a drogok."

Molly arca is vörös és könnyes, szegénykém tiszta takony. Durcásan hasalt az ágyon, amikor megérintettem elhúzódott, mígnem megszólaltam és rájött, én vagyok az. A nyakamba borult. A szuszt is majdnem kiszorította belőlem, el sem akart engedni.

– Maradok – mondogattam szüntelen, mígnem végre megértette. Sose gondoltam volna, hogy egy dühös gyereknél ennyire nincs bemenete a szavaknak, még akkor sem, ha azok nyugtatgatóak.

Fejem a fejére hajtom, szívem zakatolása lassan csillapodik.

Még Starnak sem beszéltem Rainről, anya az egyetlen, aki tudja, mik történtek a házunkban. A tudat, hogy majdnem színt vallottam Shonn előtt, kősziklaként nyomja a mellkasom. Megalázkodtam, könyörögtem, és a szégyen legalsó bugyraiba taszítottam magam. Már nem kell sok és vége ennek a rémálomnak, vár az új élet, és ezt nem kockáztathattam. Bánom a szavaim, de tudom, nem volt más lehetőségem. Ha Starhoz költöznék el kéne mondanom mindent, és ő továbbadná a nagybátyámnak, ő meg apámnak. Shonn tud titkot tartani, az egész élete egy végtelen színpad, mégis úgy érzem, ezek után képtelen leszek a szemébe nézni.

Hosszú percek, mire csillapodik a szobára árnyként vetülő szomorúság. Azt hiszem Molly elalszik a karomban, a terhek engem is elnyomnak, de egyszer csak élesen morogni kezd.

– Mindenkit elküld, de téged nem engedlek. Bezárjuk a szobát és harcolunk.

Megsimítom a haját.

– Nem kell harcolnunk.

Molly leugrik az ágyról és elemeli az egyik falra akasztott fakardot. Szemöldökét élesen ráncolva megáll az ágy végében, kicsi testét feszíti.

– Legyőzzük a bátyámat. Birodalmunk határa a kék ég! Molly! Alice!

– Ez nem pont így van – szól Shonn. Tekintetem megdermed, a szánakozás jeleit kutatom rajta.

Az ajtóban áll, haja nedves, letusolhatott, és ezúttal rendesen fel is öltözött. Szürke pamutmelegítőt és fehér atlétát húzott magára, egyszerre hanyag és mégis más. Sokkal zavartabb szokott lenni.

– És ők sosem győznek – teszi hozzá az előbb mondottakhoz.

Molly szembehelyezkedik a bátyjával, a kardot ráirányítja.

– De mi a Molly csapat vagyunk! Nem hagyjuk, hogy Alicet kirúgd.

– Nem rúgom ki.

– És többé nem veszekedtek?

– Ha nem akar brokkolival etetni, akkor nem fogunk. – Halvány mosolyra húzza az ajkát, de én meg sem rezzenek.

Nem értem, mitől ennyire normális. Nála ez lenne a szánakozás jele? Gyűlölöm, ha sajnálnak. Erős vagyok, többet tűrtem, mint más egész életében és a megalázkodás keserűen marja minden porcikám.

– Alice örökké itt maradhat? – faggatja Molly Shonnt.

– Ezt tőle kérdezd.

Molly felém perdül, el kell hajolnom a kard elől, meg ne üssön vele.

– Maradok, ameddig lehet – felelem.

– Örökké?

Szemem kikerekedik. Bele se gondoltam mi lesz Mollyval, ha elköltözünk. Vállam megereszkedik. Ő még kicsi és akkor már az apja is itt lesz, hamar elfelejt.