Alice - Fynewood sorozat 1.

Huszonnyolcadik fejezet --- Shonn

„Nem kellenek orvosok, vagy gyógyszerek. Elég, ha átkarolsz, és minden gondom elillan." (Clara)

Nehezebb egy meglepetést megszervezni, mint gondoltam. Ugrott a szombat, de a vasárnap annál kellemesebb lesz. Már most pezseg a vérem az izgatottságtól, alig várom, hogy lássam Alice arcát. Ha nem hajlandó feltárni a világ előtt a kapcsolatunkat és nem vihetem el étterembe, akkor azt hozom hozzá. Ötcsillagos francia menük, séffel és pincérekkel. Engem is meglepett az ötlet, az utóbbi időben nem éppen a figyelmességemről voltam híres. Kivéve, ha Jonesról volt szó. Jövő hét hétfőn kiengedik, de a sérülései miatt még pihennie kéne. Fogalmam sincs, beköltözne-e a hotelszobámba vagy sem, így fenntartom a szobát és mellette a gyártelepen lévő bunkerét is igyekszem lakhatóvá varázsolni. A dolgozói kantinba felállított sátrán még a légyfing is átszelelne, így amennyire tudom szigetelem az ablakokat, a sátrát lecserélem expedíciós sátorra és a legjobb hőtartó ruhákkal, takarókkal rendezem be. Minden délutánom rámegy, de megéri, mert a munkától tiszta a fejem. Lelkesen és boldogan teszek-veszek, évek óta nem éreztem ekkora szabadságot. Ma még a boksz is jobban ment, végre sikerült megsuhintanom Jamest. Éppen csak súrolta az öklöm az arcát, de akkor is... majdnem megvolt.

Ráadásul napok óta nem ittam öntudatlanra magam, csak annyi szeszt fogyasztottam, ami jólesett, ami a munka közben lecsúszott. A gyógyszereim viszont fogyóban, már csak e miatt is várom Jonest. Na meg azért, hogy végre nyugodtan beszélhessek vele, elújságolhassam a boldogságom. Talán ez neki is lendületet adna és gatyába rázná magát. A hétvége rávilágított arra, hogy úgyis kertész híján vagyunk.

Ahogy leszállok a motoromról és a sötétlő égbolt alatt a bejárat felé lépdelek bizsergés lesz úrrá rajtam.

A ház már nem csendes, amikor hazaérek. Nem vagyok észrevétlen. Nem kell sunnyognom.

– Hol voltál eddig? – Molly durcás kiáltása száll felém. A lépcső tetején áll pizsamában és csípőre tett kézzel.

A szemöldököm a magasba szalad, visszaszólnék neki, de az eszem se tudom, mikor kérték utoljára számon rajtam az elmaradásom. Felhúzom a bőrkabátom ujját és meglesem az időt. Háromnegyed hét.

– Nem vagy fáradt?

– Nem! Rád vártunk!

Csalafintaságot sejtek.

Leülök a lépcsőre, kifűzöm a bakancsom, ledobom a kabátom és kíváncsian elindulnék a konyha irányába, amikor Alice megjelenik a lépcső tetején. Kezében három doboz társasjáték. Ohó! Játszani fogunk, döbbenek rá. A szobámban is van egy társas, +18-as jelzéssel, szívesen kipróbálnám vele. Testem feszülni kezd, mozdulni is alig bírok.

Alice kecsesen suhan a lépcsőfokokon, a húgom, mint egy mérges kisfőnök követi. Megállnak két fokkal felettem. Tetőtől-talpig végigmérem. A túlméretezett szürke póló tökéletesen domborodik rajta. A melle közé fúrnám a fejem és letépném róla azt az ocsmány férfi felsőt.

– Ez az én pólóm? – kérdem.

Alice lenéz a keblére, ajkát megrántja.

– A ruháim között volt. Vegyem le?

Igen! Igen! Igen!

– Nem. – Nagyot nyelve akadályozom meg, hogy elcsöppenjen a nyálam. – A tiéd lehet.

– Köszönöm. – Elmegy mellettem, a nappali felé indul, de két lépés után visszafordul. – Remélem, nem tervezted az útban hagyni a bakancsodat.

– Őszintén? – Kérdésemre Alice felmorran. Jóleső érzés tölt el a gondoskodásától. Megforgatom a szemem. – Oké, elteszem.

Arca megenyhül.