Alice - Fynewood sorozat 1.

Hetedik fejezet --- Alice

"Szabály: Mostantól én vagyok az egyetlen barátod!"

Alig hallhatóan, suttogva szólok a telefonba.

– Nem veszi fel, szerintem ismeretlen számot nem is szokott. Ma meg suliban se volt. Már csak öt napom van megírni húsz oldalt úgy, hogy az ő részét nem is tudom. Ez esélytelen.

Ceruzámmal a geometria füzetemen dobolok idegességemben, Star meghallhatta.

– Most hol vagy?

– Otthon.

– Nem melózól?

– Tegnap kirúgtak. A főnök fia otthagyta az egyetemet, beállt a családi bizniszbe, kellett neki a helyem. Tavaly nyáron beugrott pár napra, még a burgonyát sem ismerte fel.

Síri csend következik. Leteszem a ceruzát, és a falnak vetem a hátam. Kinyújtóztatom a lábam, felgyűrve ezzel a királykék huzatot az ócska matracon.

– Ezt eddig miért nem mondtad? – faggat Star.

Most nem szeretném elárulni neki az igazat, miszerint nem volt kedvem egy újabb Star-féle lelkesítő beszédhez, és a melóm elvesztése semmi ahhoz képest, amit Dr. Dornantól megtudtam. Képtelen vagyok felfogni. A háztartás költségeit, azt a kevés pénzt, amit anyám a sztriptízbárban keres mind én kezelem. A számlák nagy részét így is Rain fizette a műhely bevételéből.

Repedezett, foltos falak vesznek körül, egy agyonszögelt szekrénnyel nézek farkasszemet, miközben a keret nélküli, ócskapiacon vásárolt matracomon ülök a nyitott ablak alatt. Apa műhelyéhez tartozó irodát alakítottuk át lakásnak, miután a rendőrség mindent lefoglalt. Ennyink maradt. Az ablak már évek óta nem zár rendesen, a legkisebb szellőt is átengedi, de ha kitárom, legalább nem hallom a rezgését, amit akkor ad ki, ha elmegy egy autó a ház előtt.

Mégis miként fizette anyám a sulit? És miért titkolta? Egyáltalán ő fizetett? Vagy valaki más? De ki?

– Időre van szükségem – motyogom.

– Oké, hagyjuk – sóhajtja Star lemondóan. – Koncentráljunk a másik problémára. Megvan még Shonn címe?

– Sí.

– Akkor emeled fel azt a csontos valagad, pattanj kocsiba, menj el hozzá és személyesen ordítsd le a fejét. Lehetőleg a szülei szeme láttára.

Elfojtok egy cinikus nevetést.

– ¡Nunca! – hörgök. – Nincs az az isten, hogy én elmenjek hozzá.

– Kell az a rohadt jegy a felvételihez, vagy sem? – kiabál a vonal másik végén. A hallgatásom felel helyettem is. – Gondoltam. Szóval... mi a gond?

A szüleié a fél város, a srác piszok gazdag, bármit megtehet, nem fog velem foglalkozni.

Nincs kedvem a keserű sorsom kitárgyalásához, így megkocogtatom a falat.

– Apa az, mennem kell – hadarom, és bontom a vonalat.

Mélyeket lélegezve meredek a mobilomra, aztán tárcsázok. Kicseng. Shonn nem veszi fel. Törlöm a hívást.

Tudom, hogy igaza van Starnak, cselekednem kéne, különben évekkel később is azon fogok merengeni, hol rontottam el az egyetemi felvételimet.

Fullaszt a szobám levegője.

Felkapom a füzetem a ceruzával, és úgy döntök, inkább a tévé előtt folytatom a tanulást, a műsorok talán elterelik a gondolataimat. A szobaajtót kitárva viszont megtorpanok. Ekkor csapódik a szervizt és a konyhát összekötő ajtó, és szembe találom magam Rainnel.