Alice - Fynewood sorozat 1.

Tizennegyedik fejezet --- Shonn

„Egyszer eljön az az idő, amikor a motoromon kívül semmi nem fog a pénzünkre emlékeztetni. Csak te, meg én, és egy dögös, fekete sportmotor." (Clara)

Majdnem kiköpöm a tüdőmet. Hamarabb elfáradok, mint reméltem, és ez aggaszt.

Lassan döntenem kell: sport vagy pia.

Az edzés felviszi az adrenalinszintemet és boldoggá tesz.

A pia elfeledteti velem az életem.

Inkább az a kérdés: múlt vagy jövő?

Clara miatt nem akartam jövőt, de Alice összezavart. Miatta érdemes lenne adni egy esélyt magamnak.

Leülök az út szélére egy fa tövébe, a térdeimet felhúzom, és a fejemet hátra vetve rendezni próbálom a gondolataimat.

Ahogy este a mellkasom Alice hátához ért melegség futott végig rajtam. Közelségétől egy szó jutott az eszembe: otthon.

De a reggel megváltoztatott mindent. El sem hiszem, hogy flörtölni próbáltam vele. Mi a fasz ütött belém?

Őt átkarolni más volt, mint Clarát, vagy bármelyik csajt. A testem intenzíven reagált a testére. Vágytam Alice közelségére, ahogy még sosem vágytam lányra, és ez minden, csak nem normális. Észnél kell lennem.

Először is meg kell törnöm a jeget kettőnk között. Aztán el kell érnem, hogy bízzon bennem és ragaszkodjon hozzám, ahogy Clara is tette. Ha a kapcsolatunk stabilizálódik, utána ráérek gondolkodni azon, mi bajom van, hogy ráizgultam.

A légzésem kezd rendeződni. Motorzúgásra figyelek fel. A fa mögül oldalra fordulok, és látom Alice öreg kocsijának a lökhárítóját.

Felállok és visszafutok. A ház csendes, ezt az állapotot szoktam meg. Alice biztos játszóházba vitte Mollyt, Will pedig a szobájában gubbaszt. Észrevétlen lehetek, de ez most nem tölt el megnyugvással.

Gyorsan letusolok, összeszedem a maradék reggelit, meg ami még az előző esti vacsorából maradt, és felpattanok a motorra. A régi gyártelep kihalt, Jones sehol. Elkezdem hangosan búgatni a motort, hátha erre felfigyel a vén iszákos.

Fél órát várok, végül leteszem az ételeket a földre és felülök a motorra. Irány a boxklub.

A telep kijárata előtt lelassítok. Oldalt hatalmas fémkonténerek hevernek, és észreveszek valamit, ami eddig nem volt ott. Rossz előérzetem támad. Megállok és visszanézek. Jól láttam. Egy kéz lóg ki az egyik konténerből. Jobban megfigyelem. A négy év ismeretség alatt koszosan vagy tisztán, de mindenhogy felismerném ezeket a sötét ujjakat.

Leugrom a motorról és odarohanok. A szívem hevesen kezd verni, fejemben a valóság összemosódik az emlékekkel. A konténer helyett egy felborult autót látok. Jones helyett meg az anyámat. Szédelgek. Mélyeket lélegezve mozgásra kényszerítem a kezem.

Megfogom Jones csuklóját, megrázom, de semmi. Felhúzom magam a tároló szélére és beugrok. A penészes, régi halom kartonpapír kupac alatt megtalálom Jones véres testét. Mellkasa alig észrevehetően emelkedik le és fel. A fejét reszketve fordítom magam felé. Egyik szemére nem lát, helyét vörös duzzanat váltotta, de a másik szemében felismerés csillan.

– Kölyök – nyögi erőtlenül.

Ahogy megszólal megrándul vért köhög fel.

Tárcsázok és hívom a mentőt.

A reszketésem nem csillapodik. Alig hallható hörgés tőr fel Jonesból. Nem kéne mozgatnom, de muszáj kiemelnem a konténerből.

Lefektetem a betonra. Felhúzom a felsőjét, a látvány sokkol. A bőrét áztató vér alatt szúrásnyomokat látok.