Alice - Fynewood sorozat 1.

Huszonötödik fejezet --- Alice

„Szabály: Csak az iskolával foglalkozz! Semmi! Érted? Semmi és senki mással!"

Elvesztettem az eszem, és ez szörnyen megrémiszt. A gyomrom görcsben, lépni is alig bírok, a vödör majdnem kicsúszik az ujjaim közül.

Én akarom uralni az érzéseimet. Én akarom irányítani a gondolataimat, mégsem megy. Félek, hibát követek el. A gimi első évétől kezdve tudom, ki az a Shonn Robertson, sokszor láttam és kerültem, mint a mérges gombát. Sose tagadtam, hogy jól néz ki, de a róla szóló pletykák, a balhék, a csajok... olyan könnyű szörnyetegnek látni. Kip viszont évről évre csak nőtt a szememben. Számtalanszor lestem meg a neten a profilját, ostoba módon simogattam a kijelzőt, sóhajtoztam.

Éppen az előbb dobtam az álmaimat azért, mert Shonn közelsége jobban felizzítja a vérem, mint Kip. Ez nem normális.

Fejem lehajtom és amennyire csak tudom, eltüntetem a vizet Will szobájából és a folyosóról. A fiúk segítenek, elhúzzák az asztalt, a szekrényeket, és szorgosan ürítik a teli vödröket. Éjfél, mire mindennel végzünk.

Tanulnom kéne, de ezek után semmi energiám. Ellenőrzöm Mollyt. Elaludt a mese alatt. Kikapcsolom a tévéjét, betakargatom, és a szobám felé tartva veszem észre a sáros lábnyomokat a lépcsőn. Vállam megereszkedik. Ezt ma tutira nem csinálom meg, majd holnap.

Nehéz végtagjaimat mozgásra bírva lecaplatok, jó forró vízben letusolok, hajat mosok, végül az ágyon elterülve magam elé veszem a távirányítót.

Halk kopogásra figyelek fel.

Shonn áll az ajtóban. Nadrágja térdig felázott, felgyűrte, talpa meztelen. Ujjain a tapaszok szintén benedvesedtek, némelyik le is esett.

- Szóltam Willnek, hogy rendeljen új szekrényeket - kezdi álomittasan. Ő is elfáradt. - Ha megjöttek hívj és összeszerelem, ha olyan.

Kezem leejtem, a matracba süpped.

- Nem maradsz?

- Azt hitted, csak szánalomból nem rúgtalak ki. Most meg én gondolom úgy, hogy szánalomból akarsz maradásra bírni.

- Túlértékeljük a szánalom fogalmát és mind a ketten fáradtak vagyunk a döntésekhez. Aludjunk egyet, utána átbeszéljük.

Fejét oldalra billenti.

- Aludjunk? Együtt?

Felrántom a szemöldököm. Tagadóan megrázom a fejem, de közben eszembe jut a neki tett ígéretem.

- Mindegy. Hulla vagyok. Csak magyarázd meg, neked miért jó, ha itt szorongsz mellettem, ahelyett, hogy kényelmesen elterülnél a saját ágyadban.

Zsebébe mélyeszti az egyik kezét. Egy doboz gyógyszert emel ki, megrázogatja.

- Vagy te, vagy ezek.

Elhűl a szavam. Amíg észre nem veszem a Shonn ajkán bujkáló mosolyt, addig nem tudom eldönteni, ezt mennyire vegyem komolyan.

- Ez lelki zsarolás! - csattanok fel.

- Ultimátum - helyesbít. Arca ellágyul, a szeme alatti sötét karikák ellenére is játékosan mosolyog. De én látom, mennyire nehezére esik könnyedén viselkedni. Teste merev, ujjai enyhén rázkódnak, akárcsak az álla. - Mondtam, ha mellettem vagy, az lenyugtat.

- Oké! Ha előtte letusolsz, és azt - a gyógyszerre mutatok - itt hagyod.

Hosszan gondolkodik. Elbizonytalanodom, láthatóan ő is. Végül a tévé alatti komódra teszi a dobozt, de idegörlő lassúsággal peregnek a másodpercek, mire elengedi és ellép mellőle. Egyenesen a fürdőmbe indul, homlokán ráncok, tekintetében kétely.