Terhes vagyok egy rosszfiútól/Befejezett/

2.18

-Mégis miről beszélsz?- a vér megfagyott az ereimben.

-Ha én nem ültem volna az autóban a baleset nem történt volna meg. Miattam pördült ki az autó és landolt az árokban. Miattam történt az egész....

Némán bámultam a kórházi ágyon fekvő fiúra. Sápadt már már szürke bőre, karikás, halvány fátyolos kék szeme teljesen magára vonta a figyelmemet. Főleg a szemében tükröződő érzések. A fájdalom, a bánat, a félelem és a bűntudat olyan tisztán csillogtak a szemébe, hogy nekem is fájt rá nézni. Most egy meggyötört kisfiút láttam aki fél attól ami majd ezután fog jönni és őt látva engem is hatalmába kerített a rettegés. Csak teltek és múltak a másodpercek és a percek, de Logan még mindig nem szólalt meg. Lassan úgy kezdtem érezni, hogy ha hamarosan nem kezd bele a történetébe elvesztem a fejem de amennyire csak tudtam vissza fogtam magam. Neki se lehet ez az egész könnyű, sőt. Mégis nehéz volt magam vissza fogni. 

 Lassan felültem mellette az ágyon és tovább néztem őt, és tovább vártam. Lehunyta szemeit és néhány mély lélegzetet vett. Mintha egy aprócska könnycsepp futott volna le az arcán de nem voltam biztos benne mivel az én látásom még mindig homályos volt a könnyektől. 

- Amikor elaludtál mi még a meccsről beszélgettünk. Majd szóba jött ez az. Tudod az elmúlt hónapokban nem volt annyi időnk egymásra mint régen. Hát most kihasználtuk. Ti a picivel mélyen aludtatok mi meg csak beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk. Meséltem neki Jennáról, ő meg rólad és arról, hogy most minden tökéletes. Ott vagytok neki ti és mennyire boldog veletek. Hogy nehéz a sulit, a babát, a melót és persze a veled töltött időt is belesűríteni egy napba de próbálkozik. Végre újra minden a régi volt köztünk is. -halványan elmosolyodott, de ahogy jött úgy ment is az a reszketeg, gyenge kis mosoly. - Szóval újra olyanok lettünk mint régen és hát állandóan szívattuk egymást, így most is azt kezdtük csinálni. Előre csak apró kis beszólások voltak majd egyre durvábban kezdtük cikizni egymást, de imádtuk. Végre csak mi ketten voltunk. Mesélni kezdtem neki valamit. Az egyik haverom küldött valamit és én ragaszkodtam hozzá, hogy megnézze azt a mémet. Amikor felnézett a képből egy hatalmas kutya volt előttünk az úton. Cam kiakarta kerülni ezért félre kapta a kormányt. Egyenesen a fémkorlát felé közeledtünk és Cam nem tudta a kocsit más irányba kormányozni. Ordítottam, hogy fékezzen de nem hallgatott rám. Azt hittem sokkban van ezért előre nyúltam és behúztam a kézi féket. -behunyta a szemét és most már biztos voltam benne, hogy egy újabb könnycseppet láttam. Fájt ránézni Loganre mintha fájdalmai lennének.- Amikor Cam észre vette mit tettem keservesen fel kiáltott és a kormányt markolva várta, hogy mi fog történni. -végre kinyitotta a szemét és rám nézett. -Ha nem fékeztem volna csak simán neki csapódunk a korlátnak, ami a legjobb esetbe megállított volna minket de így...- elcsuklott a hangja, vett egy mély levegőt, nyelt egyet és folytatta. - ...így a kocsi pörögni kezdett a saját tengelye körül és a vezető ülés felőli oldalával ütközött neki a korlátnak. De itt még nem álltunk meg. Olyan nagy lendülettel csapódtunk neki a korlátnak, hogy átszakítottuk azt és elkezdtünk lefele gurulni a domboldalon. Hihetetlenül ijesztő volt. Egyszer fejjel lefelé voltunk majd vissza került a világ a helyére de nem tartott sokáig újra a feje tetejére állt. Szörnyű volt hallani Ash zokogását, Cam fájdalmas nyögéseit amikor bele bele csapódott az ülésbe vagy amikor az öv bőrébe vágott amikor a kocsi újra a tetejére állt. Te eközben meg se moccantál. Olyan volt mintha nem is élnél már. Az egész balesetet át aludtad. Egy darabig még magamnál voltam aztán mielőtt megálltunk volna a világ elcsendesedett és homályossá vált majd teljesen elnyelt a sötétség.- pár másodpercig hallgatott majd sokkal halkabban folytatta.-Hallottam mindent ami ebben a szobában elhangzott. Végig itt voltam és mégsem. Hihetetlenül nehéz volt épp ésszel kibírni ezt a pár hetet. Hallani titeket ahogy sírtok, ahogy szenvedtek miattam borzasztó érzés volt. _-most már egymást követve szántották végig az arcát a könnycseppek. Körülbelül hat éves korunk óta nem láttam őt sírni. 

  Mindketten némán sírtunk összebújva. Szükségünk volt a másikra, egy barát közelségére, egy családtag támogatására és egy sorstárs megértésére. Nem tudom mennyi ideig . Tudtam, hogy meg kell őt nyugtatnom, hogy hallania kell tőlem, hogy nem az ő hibája, hogy nem miatta történt a baleset és, hogy ő csak jót akart. Hallania kell, hogy nem haragszom rá és más se fog, hogy el kell ezt fogadnia és túl kell lépnie ezen. De arra, hogy ezeket kimondjam még várni kellett. Én is fel kellett dolgozzam az imént hallottakat és el kellett fogadnom őket. 

  Már lassan esteledett amikor képes voltam megtenni ezt. Még mindig egymás mellett feküdtünk és egymásba kapaszkodva, féltünk és reméltünk, amikor közel hajoltam hozzá és mindent amit hallania kellett a fülébe súgtam. Ezek után újra sírtunk egymás karjában, de most már mindkettőnk lelke egy fokkal  könnyebb volt. De még messze volt a teljes fellélegezéstől. 

Sziasztok Pillangók! 😍
Hihetetlen hosszú kihagyás után újra itt egy rész, remélem tetszik. 😊
Puszi mindenkinek! 😘😘
C. 💕💕