Clarity {Teen Wolf fanfiction}

~24~

Allison, Scott és Isaac elmentek haza, én pedig összeszedtem magam az utolsó ének órámra. Tavaly még jó buli volt nyolcadik órában énekelni, de ezt mostanra nem így gondolom. Igazából csak elköszönni megyek be.

Meglepetésemre Lydiát találtam az egyik széken. Leültem mellé, és ledobtam a táskám.

- Nem is tudtam hogy jársz énekre. - mosolyogtam rá.

Lydia úgy kapta fel a fejét, mintha most ébredne egy lidérces álomból.

- Tessék? - kérdezte zavartan.

- Zene. - mutattam körbe a teremben. - Mióta jársz?

Lydia zavarodottan pislogott körbe. Erősen ráncoltam a homlokom. Nem Lydia szokása volt rossz helyeken feltűnni. Kiszúrtam Dannyt, és mosolyogva visszaintegettem neki.

Mivel tíz percet késtem, szándékosan hogy Mr.Punch-csal négyszemközt tudjak beszélni. De most nem volt itt. Ami furcsa, mert szinte mindig pontos volt.

Lydia ölében a füzete hevert, azon pedig egy gyönyörű fa díszelgett. Nagyon szép volt, van tehetsége hozzá.

- Ez nagyon klassz lett. - mutattam a rajzra.

- Hú, köszi. - dadogta, de a tekintete egyre csak a falak között cikázott.

- Valami baj van? - kérdeztem halkan.

Lydia rám meredt. Valami határozottan nem volt rendben.

Danny bejelentette hogy érvénybe lép a tizenöt perces szabály, ami annyit tesz, hogy ha a tanár nem jelenik meg negyed órán belül, akkor mindenki hazamehet.

Lydia felállt de remegett.

- Én nem járok zenére. - motyogta.

- Akkor mit...

- Nem emlékszem hogy kerültem ide. - suttogta falfehér arccal.

Eszembe jutott mikor csinált ilyet utoljára. Amikor megtalálta az első hullát. Én is elsápadtam.

- Istenem, csak nem egy holttest? - kapkodtam levegő után.

- Nem tudom. - rázta a fejét. - Az iskolában? Fényes nappal?

Egyetértően bólogattam és kifújtam a levegőt, ez nekem is eszembe juthatott volna. Napközben vagyunk. A támadásait eddig a gyilkos mindig éjjelre időzítette.

Lydia lassan megindult a nagy fekete zongora felé. Imbolyogva haladt, mint aki nem biztos abban hogy talpon bír maradni. Felálltam és odamentem mellé. Mindketten a fehér telefonra meredtünk, amin meg volt nyitva a a hangrögzítő alkalmazás. Összenéztünk.

Lydia visszatekerte az anyagot az elejére, és elindította. Mr.Punch hangja szólalt meg, miszerint ez egy zongorás felvétel. Belekezdett a zenélésbe. Lydia türelmetlenül beletekert a közepébe. Egyre szebb dallamok követték egymást, a zongoraszó bezengte a termet.

Két éven át minden hétfő és szerda délutánt itt töltöttem, és ezeket a szép dalokat hallgattam. Régebben, kiskoromban én is zongoráztam, és imádtam is, de aztán a tanárnő aki tanított gyereket szült, és lemondták az óráimat. Lehunytam a szemem és dúdolgatni kezdtem az ismerős dallamot. Abban a pillanatban fülsértő hang jött ki a telefonból. Olyan, mintha valaki teljes erejével belefejelt volna a zongorabillentyűkbe. Hatalmasat ugrottam ijedtemben. Lydia remegve közelebb hajolt a készülékhez. Furcsa, ijesztő zene kezdődött, olyan, mint egy horrorfilm eléggé elszúrt betétdala. A szám elé kaptam a kezem. Mr.Punch nem egyszerűen felugrott és elment. Soha, semmilyen darabot nem hagyott félbe. Valaki elvitte, és volt is ötletem arról hogy kicsoda.