Clarity {Teen Wolf fanfiction}

~44~

*Megfordultam, és rohanni kezdtem.*

Hála a sok tesi órának, ahol rengeteget futottunk, nem esett nehezemre ugyanezt megtenni sötétben is.

A baj csak az volt, hogy ötletem sem volt merre keressem Stilest, kiabálni pedig nem mertem.

Egyre jobban kétségbe esve rohantam, kerülgetve a fákat.

A szél annyira felerősödött hogy már szinte semmit sem láttam, a folyamatosan körülöttem kavargó portól és apró kövektől.

Akkor viszont eszembe jutott amit Deaton mondott nekem.

Tudom irányítani a fényt.

Mindkét kezemet magam elé emeltem, és lehunytam a szemem.

Éreztem a meleget, és amikor felnyitottam a szemhéjam, a kezemből fénycsóva világított ki, fényt adva a tökéletes sötétségnek.

Éreztem magamban az energiát, most először tudtam hogy van erőm, éreztem ahogy végigáramlik a kezeimen, és fény formájában tör ki.

Körbefordultam, bevilágítva a helyet, mint egy reflektor. Ahogy haladtam sokkal több mindent vettem észre, és így nagyobb esélyem volt rá hogy megtalálok bármit is.

Amikor befordultam egy ösvényre, már nem volt szükségem a fényemre, ugyanis valami egyenesen a szemembe világított. Ahogy hunyorogva kivettem mi az, észrevettem hogy egy autó lámpája. Nem is akármilyen autóé.

- Úristen!

A jeep egy fa előtt állt, a szélvédő megrepedt, a lámpa világított.

Stiles ütközött egy fával, ezért nem reagál a hívásokra. Valószínűleg elájult.

Mindenki ismeri a pillanatot amikor megbénul a rettegéstől? Én jelenleg ezt az érzést éltem át.

A félelemnél nincs aljasabb dolog. Ledönt a lábadról, nem hagyja hogy menekülj.

Hirtelen, a semmiből csap le rád, és amikor ott állsz földbe gyökerezett lábbal, és vadul dobogó szívvel, egyenesen a képedbe röhög.

Most pont úgy éreztem magam, mintha a félelmem egy ember formájában ott állna előttem, és kiröhögne. Ugyanis még mindig nem mozdultam.

Megráztam a fejem. Nem. Ezt nem csinálhatom.

Rohanni kezdtem és a kocsi mellett lefékeztem.

Feltéptem az ajtót. Elakadt a lélegzetem. Basszus a köbön!!!

Stiles rádőlt a másik ülésre, a feje véres volt, a szeme csukva. Rémülten megfogtam és addig ügyeskedtem amíg sikerült kirángatnom a kocsiból. Volt pulzusa. Remegő kezeimet a fejére tapasztottam. Mit számít ha elájulok? Az a lényeg hogy Stilest meggyógyítsam.

Koncentráltam, és a tenyeremből elindult a melegség.

Éreztem ahogy fogy az energiám, de nem érdekelt.

Stiles szemei kipattantak.

- Wen?

- Istenem, Stiles! - magamhoz öleltem. - Jól vagy? Jaj, a frászt hoztad rám!

A látkép összemosódott előttem, de nem hagytam hogy elájuljak. Most nem lehet.

Stiles felült.

- Mi a...? - körbenézett, a Jeepjére, a fára, rám.

A fejéhez nyúlt, és látta hogy véres.

- Te meggyógyítottál? - vette a két keze közé az arcom. - Wen, a gyógyítás teljesen leszívja az erődet.

- Nem érdekel. - vágtam rá. - Nem voltál magadnál.

- Jól vagy? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.

- Egy kicsit szédülök. - vallottam be. - De nem vészes, ki fogom bírni. Menjünk!

Stiles segített talpra állni, felkapta a baseball ütőjét, és mindketten rohanni kezdtünk. Ő vezetett, tudta hova kell menni.

Stiles egy idő után rémülten torpant meg.

- Nem látom merre kellene menni.

Felemeltem a kezem, és világítottam neki.

Stiles elképedve meredt rám. Az aranybarna szempárban visszacsillant a fény, és leesett az álla.

- Hű, Wen...

- Klassz mi? - vigyorogtam.

- Gyönyörű vagy. - suttogta.

Elvörösödtem. Mondanom kellett volna valamit, de akkor kiszúrtam egy hatalmas fát.

De komolyan HATALMAS volt. Nagyobb volt mint Derek nappalija. Kivágták, így már csak a tönkje maradt meg. De fantasztikusan nézett ki.

- Ott van! - világítottam rá.

Stiles megfogta a kezem, és odamentünk a Nemetonhoz.

Az óriási ősfa körül szálltak a levelek és a por, így a kezemmel világítva kerestük meg a bejáratot.

Stiles fedezte fel, egy nagy fa ajtó, ami lefelé nyílik.

Stilesszal kinyitottuk, és belestünk rajta. Odabent mindenhol föld és kődarabok hevertek. A vihar beszakíthatta a helyet. Beugrottam, és megvártam amíg Stiles is beér mellém.

A mennyezet egyre lejjebb haladt.

Észrevettem mindhárom szülőt, Isaac és Allison társaságában, ahogy próbálták felnyomni.

Stiles beékelte az ütőjét, és a mennyezet megállt.

A fejünk fölött a réseken narancssárga fény szűrődött át, elkezdődött a Holdfogyatkozás.

Akkor, ott, a többiek mellett kuporodva tényleg éreztem, hogy valami rendbe jött. Tetszett ez az érzés, reménnyel töltött el.

Akkor még fogalmam sem volt róla hogy valójában mekkorát tévedtem...

Bocsánat ismét, elkezdődött a suli és már most van mit tanulnom, úgyhogy nem igazán volt időm írni. Viszont most itthon vagyok (sikerült lebetegednem egy hét után), és volt időm folytatni. 

A helyzet az, hogy ez itt az utolsó rész lenne, viszont folytatni fogom a sztorit, csak egy külön könyvben. Az első részt hamarosan fel is töltöm:)

Köszönöm szépen mindenkinek aki olvassa amit írtam! Ez a világot jelenti nekem:) 

~Fr0gfaceW0lfhard~