Clarity {Teen Wolf fanfiction}

~3~

Nem sokkal, alig pár órával később, az erdő szélén álltam, a kezemben egy eléggé kukás ruhának tűnő dolgot szorongatva, és zavartan hallgattam a főnököm szövegelését, aki alig egy évvel lehetett idősebb nálam. Nem volt túlzottan szimpatikus. Túlságosan dirigáló hangnemben beszélt, amiből egyértelmű volt hogy ezt a munkát neki találták ki. Talán már túl kedvesen mesélt az erdőről és a benne élő lényekről.

A telefonom pittyegő hangot kiadva jelezte hogy SMS-em jött. Bocsánatkérően Julianre néztem, és előkotortam a mobilt a zsebemből.

Wesley: Merre vagy? 

Gyorsan pötyögni kezdtem a választ. Teljesen kiment a fejemből hogy Wesleynek azt mondtam délre otthon leszek.

Én: Melózok. Este megyek. Ne csinálj hülyeséget.

Visszasüllyesztettem a telefont a zsebembe és elvonultam magamra rángatni ezt a fura zsákszövetes kezeslábast. Gondolom mondanom sem kell hogy úgy néztem ki benne mint egy idióta. Rajtam kívül még három fiú ácsorgott zavartan, hasonló szerelésben, Juliannal szemben. Mind kilencedikesek lehettek, mert sosem láttam őket ezelőtt, és Beacon Hills nem egy túlzottan nagy város.

-A munkaidő hatkor lejár.-fordult körbe Julian.-Párosával fogtok egy-egy kijelölt területen szétnézni.-a kezembe nyomott egy térképet, és már ment is tovább.-Amit láttok, feljegyzitek. A polgármester kérésére indítottuk ezt a programot, hogy városunk tisztában legyen az itt élő állatok számával.-magyarázta, és összecsapta a két tenyerét.-Kezdhetjük is. Rowena!-nézett rám.-Te Bobbal leszel.-intett egy szőke hajú srácra.-Mehettek is. Tiétek a belső rész, tekintve hogy ez a legnagyobb terület, jobban teszitek ha siettek.

Csúfondárosan mosolygott ránk. Kezdtem úgy érezni hogy Julian élvezi ezt a helyzetet. Szinte már betegesen. Bobhoz léptem és elindultunk abba az irányba amerre Julian mutatott.

-Nem szimpi ez az alak.-mordultam fel, ahogy hallótávolságon kívülre kerültünk.-Rowena Walker vagyok.-mutatkoztam be.

-Bob Swan.-vágta rá a srác, és zavartan az ajkába harapott.-Ne haragudj.

Értetlenül ráncoltam a homlokom.

-Ugyan, miért?-érdeklődtem zavartan.

-Julian a bátyám.-belerúgott egy kőbe.-Tegnap megszívattam, úgyhogy most szándékosan sózta rám az erdő legrosszabb részét.-motyogta.

-Ó.-suttogtam.-Nem tudtam hogy a bátyád, nem akartam...

-Ne aggódj, tudom hogy egy seggfej.-mosolyodott el.

Viszonoztam a mosolyát. Kezdtem megkedvelni Bobot. Az út további részét némán tettük meg. Bob pontosan tudta merre kell menni, így hagytam hogy ő navigáljon. Úgy éreztem lejártam a lábam, amikor Bob megtorpant. A lendülettől egyenesen a hátának ütköztem.

-Bocsánat!-szabadkoztam.

Bob legyintett, hogy nem lényeg, és körbe intett.

-Légy üdvözölve a Beacon Hills-i erdőben. Csupa izgalom.-motyogta szarkazmussal.-Ha jól gondolom, még nem jártál ennyire benne.

-Jól gondolod.-bólintottam.-Néha eljártunk piknikezni a családommal amikor még kicsi voltam, de ennyire akkor sem merészkedtünk be.

Egy ág megreccsent mögöttem, mire hátra kaptam a fejem. Egy mókus nézett rám az avarról, meglóbálta a farkát, aztán felrohant az egyik fára. A tekintetemmel követtem, amíg el nem tűnt a lombkoronában.

-Ne aggódj, ennél nem is fogunk nagyobb állatokkal találkozni.-mondta, miközben felírta a füzetébe mit láttunk.-Értelmetlenség ez a munka.-motyogta, sokkal inkább magának mint nekem, de kénytelen voltam egyet érteni.