| CHLOE | ✔

| 37 |

CHLOE

' Elbújok válladon, elrejtem könnyem,
Oly nehéz a búcsú, hát ne engedj el könnyen.'

- Kéne egy kis segítség! - csak ennyit mondok hajnal háromkor a telefonba mikor felhívom Nicholast.

- Mindjárt ott vagyok! - szól vissza  álmosan de nem kérdez semmit.

Imádom. Ő a legjobb barátom. Ő és Elle. Tudom, hogy nem fog neki tetszeni amire készülök, de azt is tudom, hogy bízik annyira az ítélőképességemben, hogy meg sem próbál lebeszélni róla.
Mikor megérkezik nem kopog. Egyszerűen besétál, felméri a helyzetet, bólint egyet és az ölelésébe húz. Annyira fog hiányozni!

- Köszönöm. - suttogom mikor elhajolok a már nedves felsőjéről amit eláztattak a könnyeim.

- Tudod, hogy neked bármit. Csodállak téged Chloe. Erős vagy, kedves, bátor és hihetetlenül jószívű. Bárhol megállod a helyed. Nagyon szeretlek. Ne felejts el és néha jelentkezz majd azért jó?

- Ez csak természetes. Mindig te maradsz a legjobb fiú barátom. - távolabb húzódok tőle mire Ő ismételten körbe néz a szobámban.

- Jól átgondoltad?

- Igen.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Így lesz a legjobb - és persze a legbiztonságosabb is - mindenkinek.

- Ha bármiben segíthetek...

- Akkor már megtetted volna. - mosolygok rá mert tudom, hogy így van - Itt és most ez az egyetlen kiút a helyzetből. Nem mondom, hogy nem bánom mert, hogyne bánnám, de érte bármit megtennék. Ezzel pár szálat eltudok vágni.

- És ha mindet elvágod?

- Akkor is boldoggá fog tenni a tudat, hogy Ő boldog és továbblépett. De legalább ezt biztonságban tette és nekem sem kellett olyat tennem amire nem vágytam. - nem mond semmit csak bólint.

Nico pontosan tudja miről beszélek. Elmondtam neki, hogy Angelo megfenyegetett. Tudom, hogy nem adja tovább a titkomat. Remélem az ha egy kis időre eltűnök, talán közelebb hozza Őt és Elle-t. Mindketten megérdemelnék a boldogságot ami az orruk előtt van...

- Mikor indulsz? - kérdezi letörten

- Ezt akartam kérni tőled. Szeretném ha kivinnél a reptérre a kocsimmal, majd utána visszahoznád ide.

- Rendben van.

Nem véletlen, hogy nem Elle-t kértem meg erre. Ő nem tudna csak úgy elengedni. Vagy jönni akarna Ő is. De nem akarom megbántani ezért inkább szó nélkül tàvozom.

Nicholassal még egy darabig beszélgetünk és lassan elindulunk. Kipakolja a cuccaimat a kocsiba, én pedig mégegyszer körbenézek a szobában. Nem töltöttem itt sok időt, legalábbis nem éveket. De... hiányozni fog. Ide vágytam. Ezért tanultam. A legjobb barátnőmmel lehettem. És most indulhatok új célt keresni magamnak. Kell egy kis frissesség az életembe. Angelo pedig megadta az induláshoz kellő lökést.

- Biztos, hogy ezt akarod? - nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg mégegyszer mikor a kocsiban ültünk

- Ez a helyes döntés. - motyogom alig hallhatóan, mire csak megfogja és megszorítja a kezemet bíztatásként amint egészen addig nem is enged el míg ki nem szállok az autóból.
Majd a repülőtéren, az autó mellett állva magamhoz húzom és átölelem, és mielőtt ismét sírni kezdenék, magam után húzom a bőröndjeimet és távozok. Úgy, hogy egyszer sem fordultam vissza.

Mikor belépek már folyik a beszállás így nem sokat kell várnom.

Kicsit győzködöm magam de tudom, hogy ez lesz a helyes döntés.
Ha maradok, nem tudok elszakadni Federicotól és akkor veszélyben lenne.
De ha végig kell néznem ahogy megszakad a szíve mert hozzámegyek a bátyjához, abba én is belerokkanok.
Így távozom és nem okozok fájdalmat senkinek.

A leghőbb bizalmasom és a legnagyobb támaszom, a világ egyik legszebb helyén, már vár rám.

Sietek Carlo....