Apu

Visszatért

Wendy mosolyogva nyomott egy csókot alvó lánya homlokára és betette őt a kiságyba. Most etette meg és ideje volt a jól kiérdemelt délutáni alvásnak. Egy puha krémsárga rugdalózó volt rajta. Fiatalon lett anyuka, de nem érdekelte. Mikor megtudta, hogy terhes, fel sem merült a gondolat, hogy elvetesse. Bár sokan elítélik az apja miatt. Mind őt mind a kicsit. Köztük ott voltak a testvérei. Szerették Wendy-t, de nem tudták elfogadni azt a tényt, hogy tarthatja meg annak a fiúnak a gyerekét, akinek több évig a foglya volt. De támogatták is. Emma, Belle, Mary Margaret, Killian és Henry. Hisz, nem lehet egy ártatlan gyermeket okolni más hibája miatt. Mr. Gold, akiről megtudta, hogy igazából Péter fia, nem tudta eldönteni róla, hogy viszonyul a húgához. Megvetést és egyben elfogadást is ki szokott venni a hangjából. Egy ideig még nézte, ahogy nyugodtan alszik. Rettentően emlékeztette Péterre, főleg a zöld szemei. Hallkan felsóhajtott majd megfordult, de nekiütközött a fehér reluxa-nak. Pán Péter állt ott fekete öltönyben és lassan közeledett felé vigyorogva. A megdöbbent anyuka kitágult szemekkel nézte az előtte álló férfit. De hogyan, hisz meghalt.

- Üdv, Wendy!

- P-Péter, mit keresel itt? – motyogta döbbenten

- Visszatértem, hiányzott már, hogy érezhessek és szagolhassak. Tudod, az Alvilágban erre nem volt lehetőségem. – magyarázta miközben elkezdett járkálni a szobában – És te is hiányoztál.

- Na, és most mihez kezdesz? – kérdezte óvatosan, nem törődve azzal, amit utoljára mondott – Visszamész Sohaországba?

- Nem, Sohaország elpusztult. – jelentette ki megfejthetetlen arckifejezéssel

Wendy lehajtotta a fejét és elmotyogott egy sajnálomot. Sajnálta, hisz az volt az otthona, amit most elvesztett. Küzdött érte, hogy megmentse, de nem a legszebb módon. Péter szarkasztikus vigyorral hümmögött egyet. Még mindig nem kapott választ kérdésére, de ahogy elnézte nem is fog. Péter alaposan figyelte a szoba minden szegletét, amitől már kezdett zavarba jönni, amikor észrevette a kiságyat. Összeráncolta a szemöldökét és gyors léptekkel odament a fehér rácsos ágyhoz. A lány idegesen nyelt.

- Ez a tiéd? – kérdezte és féltékenység meg egyben bosszúság hallatszódott a hangjában

Wendy egy pillanatig nem válaszolt. Nem tudta, hogy elmondja neki az igazat. Elhúzta a száját.

- N-nem... ő az én... u-unokahúgom, Jane. – makogta

- Unokahúg? – kérdezte gyanakodva

- I-igen, John és Lily kislánya, csak nagyrészt én szoktam rá vigyázni, mert sokat dolgoznak. Azért is vannak itt kisbaba holmik. John-nak igazán jó munkahelye lett.

Igazat megvallva, azt sem tudta mi van a testvéreivel. Csak annyit tudott, hogy John-nak van egy barátnője akit Lily-nek hívnak. Ők nem voltak rá kíváncsi, ami nagyon fájt neki. Több hónapja annak, hogy már nem beszélnek. Mikor Jane-t szokta elvinni sétálni, szokta látni őket az utcán és mosolyogva rájuk szokott köszönni és integetni, de ők tudomást sem vettek róla. Olyankor rá szokott nézni kislányára, aki azonnal erőt adott neki. Sosem hibáztatta őt a dolgok miatt. Ő volt számára a legfontosabb dolog a világon. Aztán Péter hangja rántotta ki gondolataiból.

- Hm, mindig is jól értettél az anya szerephez Wendy-madár. – vigyorgott

Lágyan elmosolyodott majd megkérdezte, hogy-hogy eljött hozzá. Péter egy pillanatra felhúzta szemöldökét majd odalépett hozzá. Megfogta az arcát, amibe belepirult. Önelégülten elmondta, örül annak, hogy még mindig belepirul közelségébe. Újra elkezdett járkálni a szobában és közben válaszolt a kérdésére. Mondta, hogy meg akarta tudni, hogy mi van vele, hisz még mindig az övé. Ezen semmi és senki sem változtathatott. Elhaladt a sminkes asztala előtt ahol mindenféle nőies dolgok voltak, ami Péter számára ismeretlen volt, de látott egy lapos, közepes méretű dobozt. Felnyitotta majd elvigyorodott. Wendy hiába szólt volna, hogy ne turkáljon a dolgai között úgysem hallgatott volna rá. Egy ezüstlánc volt benne, amin volt egy madár alakú medál. Ujjaira akasztotta és pörgetni kezdte.