Chica

12.

Miután befejeztük a papírok aláírását James elköszönt tőlünk, így kettesben maradtam őfelségével. Még mindig nem tudom elhinni!

-Ha szeretnéd körbevezetlek a birtokon.

-Az jó lenne.-mosolyogtam egyet.

-Akkor erre tessék hölgyem.

-Nem gondolod, hogy nem kellene hölgyemnek szólítanod tekintve, hogy éppen az a feladatom, hogy megvédjelek így valószínű, hogy nem vagyok egy "kisasszony"?-erre elnevette magát.

-Szerintem még mindig ugyanaz a személy vagy.-mondta komolyan.

-Hát hidd el, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek elképzelsz.

-Lehet.-mondta mosolyogva, miközben csillogott a szeme.

Amikor kiértünk az udvarra tátva maradt a szám. De szó szerint ezért is hallottam magam mellől egy hangos nevetést. Most nem reagáltam rá, túlságosan el voltam foglalva a látvánnyal. Egyszerűen gyönyörű volt. Mondjuk passzolt a "házhoz". Mint a filmekben! Máshogy nem tudom leírni. Elindult kifelé ezért muszáj volt követnem. Majdnem orra is buktam ugyanis nem figyeltem, hogy merre megyek csak meresztettem a szememet a tájra. De mázlim volt, mert őkirályi méltósága elkapott.

-Vigyázzon kisasszony merre lép!

-Jaj igazán gáláns volt öntől herceg uram!-vetettem be én is színészi tehetségemet. Ha játszunk, játsszunk jól!

-Örülök, hogy segítségére lehetek hölgyem. Akármikor, akárhol szüksége van egy segítő kézre csak hívjon és én rögtön ott termek.-nézett a szemembe, miközben kezet csókolt(???). És a végén még kacsintott is egyet.

-Úgy lesz uram!-biztosítottam én is és még egy pukedlivel is megjutalmaztam.

-Nos ha nincs ellenvetése körbeveztném a kertben. Úgy vettem észre igazán kedvérevaló volt eddig.-hát nem csalódtam benne az már biztos! De sajnos igaza volt. Egyszerűen elkáprázatott ez az egész hely. Amikor belépsz a kapun, mintha egy másik életbe, egy másik korba, vagy világba csöppentél volna. Teljesen elüt a megszokott életemtől. Pedig higyjétek el, nekem aztán nem átlagos életem van! Ellazulok, úgy érzem, hogy itt nincs rám hatása a világnak! Régen éreztem ilyet. Nem is tudom utoljára mikor....Talán amikor a szüleim még éltek. Talán a velük töltött idő alatt. Egyre halványodik az emlékük, az arcuk. Attól félek egyszer már egyéltalán nem is fogok emlékezni rájuk. És ez az érzés borzalmas!

Néha amikor Lilyékkel vagyok, vele és a szüleivel, elfog a szomorúság. Nem jó látni, hogy ők boldogok. Nehogy féle értsétek nem azt akarom, hogy ők is elveszítsék egymást...Csupán irigy vagyuk rájuk. Amikor kívülről látom milyen jól szórakoznak, amikor együtt nevetnek, vagy éppen összetartanak. Eszembe jut, hogy mi is lehettünk volna ilyen család. Lehetett volna, hogy ők hoznak haza suli után. Lehetett volna, hogy, most amikor gimiből hazamegyek akkor anya már otthon van. Olyan szívesen hallanám ahogy kér hogy meséljem el milyen napom volt. Akár annak is örülnék, hogyha mérges lenne, ordibálna velem, mert olyan jegyet hoztam haza ami nekik nem tetszik. Olyan szívesen vágnám be magam után az ajtót mert megmondják mit csinálhatok és mit nem, hogy aztán egy óra múlva anya bejöjjön a szobába és megbeszéljük a dolgot. Utána elbeszélgetnénk mindenről. Lilyről, az új barátaimról, a fiúkról. Aztán lemennénk a nappaliba, hogy tévézzünk, apa furcsán nézne ránk, hogy mégis miért nevetünk. Mi összenéznénk anyával és hang nélkül megbeszélnénk, hogy ez a mi titkunk. Aztán apa ránk hagyná. Leülnénk filmezni. És így lenne vége egy napnak....

De mindez lehetetlen mert ők már nem élnek! Mert egy barom megölte őket! Mert nekik muszáj volt felszállni arra a repülőre hogy visszaszerezzenek egy nyavalyás kódot! Nem gondoltak rám! Nem gondoltak arra, hogy van egy lányuk, akit itt hagynak! Akit magára hagynak egyedül a nagyvilágban!