Valójában egy különleges lányról szól, akinek váratlan fordulatot vett az élete még gyermekkorában.
Szántó Stella most 15 éves, és barátnőjével most mennek először gimnáziumba. Vajon sikerül a lánynak beilleszkedni a már összeszokott 10. osztályba...
Megyek a folyosón és mellettem egy kosztümös nő sétál. Rám se néz, hozzám se szól. Nem értem hova és miért visz, de úgy érzem muszáj követnem. Nem tetszett, hogy elrángatott, mert éppen olyan jót játszottunk Jacobbal. Amíg végigmegyünk a folyosó sok emberrel találkozunk,a kik szomorú, sajnálkozó tekintettel néztek rám. Nem értettem miért hisz én nem csináltam semmi rosszat! Legalábbis nem emlékszem rá...lehet, hogy azért akarnak leszidni mert két napja loptunk este a konyháról Jacobbal? De hisz az két napja volt! És éhesek voltunk! Az végülis nem bűn ha eszel, ugye? És csak most tudták meg? Az meg hogy lehet? Hisz ők mindenről tudnak!
Megálltunk egy ajtó előtt, a nő pedig bekopogott. hallatszott egy "szabad", mi pedig bementünk. Egy nagyon nagy és szép szobában voltunk. Azt hiszem az ilyeneket szokták irodának nevezni. De miért vagyok itt?
-Köszönöm elmehet!-nézett rá az asztal mögött ülő nő az engem kisérőre. Szó nélkül megfordult és elhagyta a szobát, itt hagyva engem ebben az óriási szobában a morcos nénivel.-Szervusz Ella! Kérlek gyere ülj ide le!-mutatott az asztal előtt lévő székre. Nem is volt olyan komoly hangaj. Inkább... nem is tudom mit hallottam ki belőle.
-Ki maga?-kérdeztem tőle érdeklődve.
-Ennek az ügynökségnek az igazgatója vagyok. És beszélni szeretnék veled valamiről.
-Miről?
-A szüleidről.
-Visszajöttek? De jó! Hol vannak? Láthatom őket?-árasztottam el a kérdéseimmel. Ő azonban nem válaszolt csak nézett rám. Mostmár tudom hogy mit hallottam ki a hangjából...sajnálatot. ahogy az arcáról is ezt lehette leolvasni. Erre megijedtem! Miért néz rám ő is úgy mint az összes ember a folyosón?
-Nem gyermekem.-kezdett bele. A hangja nagyon megijesztett. Gyengéd és kedves volt, mindeközben nagyon nagy szomorúság hallatszott belőle.- A szüleid nem jöttek vissza. És már nem is fognak...
-Ezt hogy érti? Miért nem?-kérdeztem már-már sírva.
-Tudod az utolsó küldetésük nem sikerült, úgy ahogy azt terveztük. A szüleid...a szüleid elhunytak.
-NEEEEEM! Nem! Az nem lehet! Anya megígérte hogy ha visszajönnek elmegyünk sütizni! MEGÍGÉRTE! NEM HALHATTAK MEG! MAGA HAZUDIK!-ordítottam sírva a nő arcába. Nem halhattak meg! Anya megígérte hogy visszajönnek! Megígérte!
Nem is vettem észre amikor több ember bejött, csak akkor amikor már az egyikük beállt az igazgató mellé.
-Maga hazudik! Ez is csak egy teszt, ugye?-kérdeztem tőle sírva. Az utóbbi napokban sok teszten kellett keresztülmennem.
-Sajnálom, nem teszt.-nézett rám szomorúan. Erre elkezdtem sikítani és még jobban sírni.
Nem mehettek el! Nem hagyhattak itt! Még élnek! Én tudom! Nem halhattak meg! Megígérték hogy visszajönnek! Nem halhattak meg!
Észre sem vettem mikor ugrottam le a székről és futottam az ajtó felé. Már éppen kiértem volna amikor egy nagy kar elkapott és nem engedett ki.
-ENGEDJENEK EL! MEG KELL KERESSEM A SZÜLEIMET! ENGEDJENEK KI! TUDOM HOGY ÉLNEK! NEM HALHATTAK MEG!-kapálóztam, sikítottam, vergődtem, ütöttem, de a nagy kar nem engedett el. Ki kellett innen jussak! Meg kell találjam anyát és apát! Ezek az emberek hazugok! Nem maradhattam köztük.-ENGEDJEN EL! EL KELL MENNEM! A SZÜLEIM..-elkezdte simogatni a hátam én pedig belesírtam a pólójába.-a szüleim nem halhattak meg! Nem hagyhattak itt! Ők hősök, halhatatlanok, nem tudnak meghalni!-sírtam a nagy mellkasba.
Hirtelen riadtam fel, amikor leestem valahonnan. Alig láttam valamit annyira erős fény érte a szememet. Megpróbáltam felkászálódni egy padra, mint kiderült. Eszembe jutott hogy hol is vagyok. Valószínüleg elaludtam. Az arcomat a kezembe temettem.
Tiszta könny volt a szemem és az egész testem vízben úszott.
Ez az emlék...fájdalmasabb volt, mint...mint sok minden! Sokszor álmodtam újra meg újra azt a napot! Még mindig ugyanazt a fájdalmat érzem mint akkor ott gyerekként abban az irodában. Semmit sem gyengült! Sőt ha lehet talán még erősebb is lett a hiányuk miatt! Újra lejátszódott a fejemben amikor először mondta az igazgatónő. Felzokogtam, most az sem érdekelt ha valaki gyengének lát. Mert az vagyok! Egy senki vagyok a szüleim nélkül!
Az idő minden sebet begyógyít, szokták mondani és nekem is sokat mondták! A fenét! Semmit nem gyógyít be! Ez is hazugság, mint oly sok minden az életben!
Vettem egy nagy levegőt, hogy abba hagyjam a sírást. Muszáj visszamennem! Nem szabad senkinek látnia hogy gyenge vagyok! Főleg nem a királynénak. Be kell neki bizonyítsam, hogy igenis erős vagyok, ha már magamnak nem tudom!
Ezzel felálltam a padról, megtöröltem az arcomat és elindultam vissza a házba.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nagyon sajnálom, hogy csak most hoztam részt! Remélem mindenkinek tetszett és talán még könnyeket is ki tudtam csalogatni belőletek...őszintén meg kell mondjam én majdnem elsírtam magam írás közben! További szép napot mindenkinek! És előre is boldog Valentin-napot! ❤️ A helyesírási hibákért bocsi! Puszillak benneteket!😘
