Chica

31.

Űr.

Egy végeláthatatlan tér. Senki nem tudja mikor és hogyan ér véget....ha egyáltalán végetér.

Egy végeláthatatlan üresség. Üres, sötét és hideg. Mégis van benne élet.  

Az ember néha úgy érzi hogy benne is üresség lakozik, de mégis, mégis van benne élet. Ugyanúgy lélegzik, ver a szíve, dolgoznak a hormonjai. Ilyenkor nem a test, hanem a lélek üres. A test nem változik, csupán a lélek lett üres, sötét és hideg. 

Pontosan ezt érzem. Hogy üres vagyok! Nem érzek semmit...Még fájdalmat sem! Egyszerűen csak ürességet. 

Az a legfurább az egészben, hogy tudom hogy nem azon vagyok kiakadva amit a fiúk tettek. Azon vagyok kiakadva amit én tettem! 
Újra és újra elkövetem ugyanazokat a hibákat csak más környezetben. Pedig meg kellett volna már tanulnom, más tanul a hibáiból, de én...én ugyanúgy megcsinálom többször is. Mert miért ne? Talán csak unatkozom...

Az erkélyemen állok és nézem a tájat. Gyönyörű! A csillagos égbolt, az éjjeli neszek. Varázslatos! Mintha egy másik világban lennék... 

Le kellene feküdnöm, mégse teszem. Őszintén azt hiszem félek. Félek hogy mi álmodnék. A mai nap után végképp. Már csend van a házban, valószínű mndenki a lakrészében van, a többség alszik. 

Azonban tudom hogy nem csak én vagyok aki ne tud. 

Egy ötlettől vezérelve fogtam egy fájdalomcsillapítót, lenyeltem. Megkerestem a fülesem és kimentem a szobából. A hálóingem, a köntösöm és egy papucs volt rajtam.

Halkan mentem a folyosón, nem akartam senkivel sem összefutni. Kimentem a házból és a kert felé vettem az irányt. Egy olyan irányba mentem amerre még nem jártam. Bedugtam a fülhallgatómat és az órámon indítottam zenét. Még sötétben is szép volt a táj. 

Egyszercsak egy kisebb réten találtam magam. Apró volt, körül volt véve fákkal. Mintha egy picike színpad lett volna és az erdő lett volna a nézőtér. Ledobtam magamról a papucsom.

A fű olyan puha volt mint a szőnyeg, ha nem puhább. 

Elkezdtem áncolni. Semmi koreográfia, semmi látványosság. Csak én és az érzéseim! A tánc az aminél teljes mértékben át tudom élni az érzéseimte. Itt nem elfelejteni akarom, csupán kiadni magamból. 

Egymás után jöttek a mozduatok, szinte nem is figyeltem mit csinálok. Csak táncoltam. 

Mivel elég hamar kimelegedtem és annyira hideg sem volt levettem a köntösömet. 

Az érzések érdekes dolgok. És a kimutatásuk is.

Van aki szereti kiadni magából. Van aki inkább elzárja a világ elől. 

Én azt hiszem nem ebbe a két kategóriába tartozom. Én elrejtem ugyan az érzésimet, de úgy hogy a környezetem azt hiszi hogy tudja mit érzek. Ez is egyfajta megtévesztés. Mondjuk azt hogy az érzéseim a kártyalapok. Megmutatok párat az emberek, de azokat úgy forgatom, hogy azt higyjék az összeset ismerik.  Én a beszéd mögé rejtem a lelkem. Ha sokat beszélek nem tűnik fel az embereknek hogy valójában keveset mondok. Egy játékos vagyok. 

Egy játékos az életben. Nem könnyű játék. Mintha egy papucsállatka és egy elefánt versenyezne hogy ki a nehezbb. 

Körülbelül két órát táncoltam, aztán lefeküdtem a fűbe és az eget néztem. Lassan tért vissza a fájdalom, ezért hagytam abba.

Legszívesebben rögtön elmennék erről a helyről. A gyengeségeimre emlékeztet.

De nem tehetem. Köteleségem van. Meg kell védjek egy herceget. Így maradok. De innentől fogva csak potenciális ügyfélként tekintek rá. Ez a legegyszerűbb.