Vakáció Jonas Módra

47. Fejezet (Nick)

Az idő vénemberként vánszorgott, de végül csak eltelt. Az alkony vörösre festette az égalját. A szél teljesen megállta. A tenger lecsendesült. A madarak kik eddig az égen cikáztak, most otthonos fészkeikben pihentek hittel várva a holnapot. A munkások nagy része hazament, a hajók kiürültek és csak a biztonságiak maradtak.

Nick reménnyel telt szívvel tért vissza a már sokkal csendesebb környezetbe. Kinézett magának egy oldalsó, takarásban lévő konténert és leült mellé. Sejtette, hogy barátnője csak késő este jelenik meg, de képtelen volt tovább bóklászni a városban tétlenül.

Elővette a Mayleentől kapott kis noteszt, mit egy szép barna masni kötött át. Hasonlított Auróra füzetére, de mégsem volt ugyanolyan. Hiányoztak belőle a riport vázlatok, a cikk ötletek és közös emlékeik. Mint például az a sok zene cím, amit felírt neki karácsonykor. De az a rajz sem volt benne, amit egymásról rajzoltak Los Angeles egyik parkjában. Ahogy lapozgatta a füzetet egyre több és több emlék rohamozta. Egyszer csak beugrott neki az utolsó együtt töltött estéjük. Mikor abban a kék szoknyában belibbent a hotelszobába, majd leülve mellé együtt játszottak a gitáron. Úgy hiányzott neki az a boldogság, amit Auróra magából árasztott. Az ő mosolya volt az egyetlen, amit Nick nem tudott visszautasítani.

Szép lassan magával ragadták gondolatai, miközben egy dalszöveg kezdett formálódni fejében. Először csak kósza ötlet formájában látta maga előtt, de amint egyre jobban beleveszett emlékeibe egyre élesebbek lettek az egymást követő szavak:

" Olyan buta voltam

Egy hülyeség miatt

Sosem szabadott volna elengedjelek

A tudat, hogy elmentél

Összezavarja a fejem"

Tovább is folytatta volna, ha nem hallja meg az érkező autók mély dübörgését. Fel sem tűnt neki, hogy az este úgy repült el, mintha egy felhőkarcolóról elengedett papírrepülő lett volna. Rég nem lehetett látni a bordó eget, már csak a közvilágítás gyenge, sárgás fénye maradt.

Az ajtó csapódásokra felfigyelve óvatosan kinézett rejteke mögül az énekes. Szemével Aurórát kereste, de a sötét, homály nem igazán kedvezett neki. Ahol ő állt tökéletes rálátás nyílt a középen beszélgetőkre, de az őket körülvevő konténerek úgy olvadtak egybe, mint egy hosszú, fekete fal.

- Francba! - suttogta, majd figyelmesen körülkémlelt. Mikor megállapította, hogy minden biztonságos, nem vesztegette tovább idejét. A lehető leghalkabban átosont a tőle balra lévő konténer sorhoz. Már majdnem elérte célját, mikor véletlen belerúgott egy apró kavicsba. A parancsot osztogató férfi elhallgatott, mire a többi ember szétszóródott a kikötőben, majd Nick felé fordult. Az énekes ledermedve állt az árnyékban. Legszívesebben beleolvadt volna a mellette lévő olajzöld fém tároló falába, mint egy kaméleon. Az idegen már majdnem elindult felé, mikor hangosan dorombolva megérkezett egy ezüstösen csillogó sportkocsi. Újabb két idegen jelent meg a kikötőben. Egy férfi és egy nő.

Nick kihasználva, hogy a "parancsnok" figyelme elterelődött besettenkedett a konténer takarásába. Kifújva a levegőt tüdőjéből csúszott le a nedves aszfaltra.

- Ez nem sokon múlt - állapította meg. Nem sokáig ült tétlenül. Feltápászkodott és újra Aurórát kezdte keresni. Először elindult a sötétbe nyúló folyosón, abban reménykedve, hogy hátulról meg tudja kerülni és nem kell megint a maffiózók előtt Houdinit játszania. Alig tett meg pár lépést, mikor gyilkos fegyver dördülés rázta meg a helyet. Megállt lába a levegőben. Nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörtént. Agya természetesen automatikusan a legrosszabb forgatókönyvet vette elő.