Vakáció Jonas Módra

51. Fejezet

Ha tekintettel ölni lehetett volna Cameron már haldokolva feküdt volna a padlón.

- Épphogy elmentem erre te majdnem megöleted magad? Ez komoly Nick? - szólalt meg Bob váratlanul. Az énekes gondolatai szerte foszlottak az összes pocsékabbnál pocsékabb terveivel együtt.

- Olyan jól tudsz időzíteni - válaszolta megforgatva szemét és elengedve egy halk sóhajt. Carter felkapta tekintetét. Homlokát ráncolva mérte végig Nicket.

- Te meg mit sóhajtozol? Talán fáradt vagy? - kérdezte a katona közelebb lépve hozzá.

- Fáradt vagy? Ez most komoly? Nick szedd már össze magad. Nem hiheti, hogy nem veszed komolyan, mert még a végén tényleg kinyír mindenkit.

Abban a pillanatban az énekes olyan szívesen befogta volna képzeletbeli haverjának száját, de ehelyett inkább megpróbálta figyelmét ismét a katonának szentelni.

- Elnézést, csak eszembe jutott, hogy ott felejtettem a táskámat a kikötőben. Vagyis remélem ott, mert nagyon máshol nem lehet, bár... - felemelte kezét állához, tekintetét a mennyezetre szegezte. Carter szemöldökét összehúzta, majd felmordult.

- Fogd be! - egy pillanatra elhúzta tőle a fegyvert. Nick óvatosan leengedte vállát és kifújta a levegőt. Mikor már remélni merte, hogy el is teszi a pisztolyt megérezte ugyan azt a égető érzést hátán, amit a hideg fém hagyott maga után.

- Inkább indulj meg kifelé a kis barátnődhöz! - lökte meg hátulról az énekest, aki grimaszolva a kijárat felé vette az irányt.

- Dài háizi lái! Wǒ xūyào tā. (Hozzátok a kölyköt is! Még szükségem lesz rá.) - adta ki a parancsot a háta mögött cövekelő embereinek. Nick meglepetten vette észre, hogy az amerikai milyen könnyedén formálta szavait kínaiul.

- Hogyan tanultál meg kínaiul ilyen gyorsan? Írni is tudsz, vagy az már felülmúlta a képességeidet? - kérdezte Nick hátra-hátra pillantva. Látta, ahogy Roy a verőemberek kezei közt vergődve ellenkezik, de minden erőfeszítése sikertelen volt. A magasabb, erősebbnek tűnő férfi játszi könnyedséggel dobta vállára a fiút, mintha csak egy tollpárnával tette volna. A mellette lépkedő alacsonyabb, soványabb fickó gonoszan vihogott, miközben Roy erőtlen próbálkozásait figyelte.

- Már régóta itt vagyok - vakkantotta a katona még egyet lökve fegyverével Nicken.

- Szólj már rá, hogy ne böködjön azzal a sarki boltból szalajtott játék pisztollyal, mert igaz nem érzem, de már engem is zavar! - méltatlankodott Bob.

- Maradj már csendben kérlek! Épp gondolkodom - vágott vissza a férfi. Egyre jobban ment a kommunikáció a képzelt barátjával. Őszintén még hiányzott is neki egy kicsit. Így sokkal magabiztosabbnak érezte magát. Bob lassan már tényleg olyan lett számára, mint egy szárnysegéd, aki mindig ott van, ha kell, és bíztatja a maga gúnyolódó módján.

- Hogyan kerültél ide? - tett fel egy újabb kérdést Nick. A katona felhorkantott, ami végül egy epés nevetésben végződött.

- Nem fogod megérni, hogy én azt elmeséljem, ha tovább pofázol.

Carter válaszát egy fémes kattanás követte túl közel Nick hátához, mitől végig futott rajta a hideg. Sosem került még hasonló helyzetben, amikor tisztában volt vele, hogy bármelyik pillanatban megölhetik. Soha többé nem állhat ki az elé a rengeteg ember elé, hogy kiénekeljen mindent, ami benne lakozik. Soha többé nem játszhat gitárján. De, ami a legjobban fájt neki, hogy ha meghal nem láthatja többet a testvéreit, a szüleit, a barátait és legfőképp Aurórát. Nem tarthatja karjai közt törékeny testét, nem érezheti finom illatát vörös hajának, puha bőrének érintését, nem láthatja éjkék íriszeit, amikor ránéz.

Lassan kiértek a fehéres folyosón a hátsó ajtóhoz. Cameron kilökte rajta az énekest a sötétbe burkolózó udvarféleségre. Utánuk az alacsony férfi jött ki, akit végül erős barátja követett, vagyis csak követte volna, ha Roy meg nem ragadta az ajtófélfát és ki nem rántja magát a férfi szorításából. Hangos puffanással földet ért, de szinte azonnal fel is állt és futásnak eredt. A két férfi ijedten fordult meg, majd pillantott vissza főnökére. Cameron arca hirtelen elborult és magából kikelve ordibálni kezdett valamit kínaiul, mire emberei összerezzenve a rohanó fiú nyomába eredtek.

- Nem hiszem el az a két tökkelütött még egy csigára sem tudna vigyázni - mérgelődött orra alatt motyogva a katona. Ujját olyan szorosan fonta fegyvere érdes markolatára, mintha össze akarná roppantani.

- Hogy vehette fel őket Bo? Csak elszívják a többiek elől a levegőt. Ha Seyoung lesz a főnök az első dolgom az lesz, hogy elteszem láb alól ezt a két idiótát - zsörtölődött tovább nem törődve Nick jelenlétével.

- Bo? Seyoung? Ezek meg kik? Eltenni láb alól? Gondolom nem kirúgni akarja őket. Nick hová keveredtél? Valami kínai maffiába vagy mi a halál? - akadt ki már Bob is. Az énekes alig hallhatóan sóhajtott egyet, de válaszra sem méltatta. Csak ment tovább a kis úton, amin bejöttek Royyal. Tekintetét lábára szegezte nehogy elessen valamiben, de közben folyamatosan azon gondolkodott hogyan tudna kiszabadulni a pisztoly fenyegető karmai közül. Az autóhoz közelítve felemelte fejét, mikor meglátta az autó mellett lesben álló angol ügynököt. Kezében szorongatta ő is pisztolyát és csak arra várt, hogy közelebb érjenek.

- Megjöttünk - markolta meg a férfi vállát a katona megállítva az autó orra előtt pár centivel. - Auróra - nyújtotta el szavát, mintha ki akarná csalogatni az újságírót.

- Cameron Carter - szólalt meg hirtelen Nick. A katona homlokát ráncolva morgott valamit válaszul. - Megfogtunk - fordult meg váratlanul. Kezét a hideg fém csőre tette, de még mielőtt elvehette volna a férfitől elsült. Abban a pillanatban Nick úgy érezte mintha megállt volna az idő körülötte. Látta ahogy a katona erősen szorítja a füstölgő pisztolyt, ahogy az angol kém kiugrik rejtekéből, ahogy barátnője kezét szájához kapva fut felé. Majd a következő pillanatban hirtelen minden felgyorsult. Lába elgyengült, így muszáj volt az autónak dőlve leülni. Az ügynök rávetette magát a katonára és arcát a földre szegezve megbilincselte. Auróra szeme könnytől csillogott, mikor barátja elé térdelt.

- Nick, ne! - nyújtotta felé kezét, de nem mert hozzá érni. Olyan volt, mintha félt volna a vörös folttól, ami polóján díszelgett.

- Semmi baj - erőltetett magára egy halvány mosolyt az énekes, de ekkor megérezte a kibírhatatlan szúró fájdalmat hasán. Alig kapott levegőt, kezét azonnal sebére nyomta, mitől csak még rosszabb lett. Szemét összeszorította, fejét az égnek emelve kapkodott levegőért.

- Roy, azonnal hívj egy mentőt! - kiáltotta Auróra az épületből kifutó fiú felé. Roy kihúzta zsebéből telefonját és még futás közben tárcsázni kezdte a segélyhívót.

- A barátomat meglőtték a hasán és nagyon vérzik kérem segítsenek - érkezett meg végül pár lépés múlva a földön ülő énekeshez a fiú. Az ügynök ekkor már autójába tuszkolta be az amerikai katonát, aki higgadt vigyorral figyelte a történteket.

- Megmondtam, hogy nem éred meg a holnapot - vetette még oda, mielőtt az angol férfi rá nem csapta az autó ajtaját.