Vakáció Jonas Módra

5. Fejezet

Aurórát átláthatatlan sötétség vette körül. A saját orra hegyéig sem látott el, és ez félelemmel töltötte el. Megpróbált a kezeivel látni, de olyan volt, mintha a nagy semmi közepén ácsorgott volna csukott szemmel. Egyszer csak egy idegen, mély hang szólalt meg. Egyetlen mondatot ismételgetett megállás nélkül: Miért félsz? Ahogyan egyre többször mondta, egyre hangosabb lett. Olyan volt, mintha saját lelkiismerete kérte volna számon. Végén már az egész hely ettől az egyetlen követelőző kérdéstől visszhangzott. Megpróbálta védekezőn füleire tapasztani kezét, de nem lett halkabb. Már zsongott a feje. Idegesítette, hogy nem tudta a választ. Letérdelt, és megpróbálta összeszedni magát, mikor megérzett egy forró vízcseppet lecsorogni arcán. Nem ő irányította önmagát. Mintha saját testének börtönébe zárta volna valaki. Teljesen elveszettnek és magányosnak érezte magát. Nem tudta mit csináljon vagy mit gondoljon. Egyszer csak egy gyengéd érintést érzett vállán. Nagy erőfeszítések árán felnézett irányába és érdekes módon kitisztult látása. Sikerült látnia a sötétben, mert megszokta szeme a fényviszonyokat. Nick magasodott fölé és segítőkészen felé nyújtotta kezét. Aurórát teljesen megbénította a félelem, ezért csak ült és nézte. Mikor látta a férfi, hogy barátnője nem mozdul elhúzta kezét és sértetten megemelte állát.

- Hát jó. – mondta ugyanolyan hangsúlyozással, mint délután a stúdióban, majd meghúzta vállát és abban a pillanatban, hogy elfordult eltűnt és újra sötét lett. Aurórába hasított a felismerés és a bűntudat. Saját magát hibáztatta, de nem mert igent mondani neki a dermesztő félelemtől, ahogyan most sem mert felállni és utána szaladni. Egyszer csak minden félbe szakadt és arra ébredt, hogy Nick óvatosan hátát simogatja és közben nevét ismételgeti. Azonnal elfelejtett mindent, csak a rosszérzés és a bűntudat halvány emléke maradt meg benne. Lassan kinyitotta szemeit, de a hirtelen beáramló fény elvakította így nem látott semmit. Kezét maga elé emelte.

- Jó reggelt. Indulnunk kéne lassan, ha azt szeretnéd, hogy én is ott legyek a koncerteken. – mondta átkarolva ébredező barátnőjét Nick.

- Nem akarunk majd utánuk menni? – alkudozott félálomban Auróra. Alig aludt az éjjel, és semmi energiája nem volt a keléshez. Sőt még megmozdulni sem volt kedve.

- Tőlem maradhatunk, de akkor neki állhatnánk egyből új menedzsert is keresni. – húzta meg vállát nevetve a férfi, mire barátnője felé fordult. Olyan erősen ölelte magához, mint ahogyan a kis gyermekek a plüsseiket szokták. Nick először lepődötten emelte fel kezeit, de végül leengedte vállát és végig simított a lány selymes haján. Sokkal aranyosabbnak tartotta keléskor, mert így nem szabott gátat a lány vágyainak semmi, hiszen még a beszéde is meggondolatlan volt. Az ilyen pillanataiban volt a legőszintébb, nem mintha annyit hazudtak volna egymásnak. Esetenként érdemes volt vagy lefekvés előtt pár perccel vagy az ébredés pillanata után elmondani neki rosszabb híreket, vagy rávenni olyanokra, amiket pár óra múlva már biztosan visszautasított volna. Álltalában az énekes nem használta ki ilyenkor, de megesett nagy ritkán, hogy bepróbálkozott.

- Na jó már tényleg indulnunk kéne. – győzködte újra, megtörve a kellemesen hosszú csendet a férfi, mire Auróra felnyögött és elfordult másik oldalára, de sajnos elfogyott az ágy alatt és hangos puffanással földet ért.

- Au. – kommentálta tömören a történteket elszenvedője, mire Nick azonnal megmentésére sietett. Ahelyett, hogy felsegítette volna a takaróba szorult lányt, inkább leült mellé a szőnyegre. Mélyen szemeibe nézett, majd eltűrt pár eltévedt tincset. Közelebb hajolt, egészen addig míg meg nem érezte forró ajkait sajátján. Végtelennek tűnt a pillanat. Úgy érezte, megtalálta helyét a világban. Teljesen biztosan tudta, hogy neki Auróra mellett kell lennie, mert nélküle nem élne csak létezne.