Vakáció Jonas Módra

15. Fejezet

Nem volt onnan annyira messze a tér, ahol Andreával találkozott. Nem is értette, hogyan képes ennyi ember közt élni egy ilyen agresszív állat. Sebes kezét zsebébe csúsztatta, amint meglátta az első őt figyelő személyt. Bal kezével bár ügyetlenül, de felhívta Andreát. Pár csengés után fel is vette.

- Szia, egy pillanat és ott vagyok. Minden rendben? Azt ne mondd, hogy menned kell! – hadarta el. Hangján hallatszódott, hogy futott vagy sietett, mert minden mondat után zilálva vette a levegőt.

- Szia, igazából még nem kell mennem, de jól jönne egy kis elsősegély nyújtás, mert volt egy kellemes találkozóm egy gyíkszerűséggel. Nem mondanám, hogy haverok lettünk. – mesélte el burkoltan az eseményeket.

- Mi!?- kiáltott bele ijedten Andrea a telefonba mitől Nicknek muszáj volt eltartania telefonját fülétől, hogy ne süketüljön meg.

- Nem vészes nyugi.

Már elérte az első fagylaltos bódét, mikor a keze sokkal erősebben kezdett lüktetni. A fájdalom ugyanolyan intenzív maradt és a vérzés sem állt el. Nadrágja zsebe hozzátapadt ujjaihoz.

- Ha varánusz akkor igenis vészes. Nem tudom mennyire ismered őket, de... - kezdett bele az iskolai biológia órába a nő miközben Nick leült az egyik kávézó kültéri napernyője alá. Kihúzta kézfejét rejtekhelyéről és az asztalon lévő szalvétával próbálta letörölni róla a sebköré gyülemlett vörös folyadékot. Először gyomorforgató látványt nyújtott, de a szalvéták fogyásával egyre elfogadhatóbb külsőt öltött a harapás nyom.

- Megjöttem. – ült le vele szembe Andrea. A férfinek fel sem tűnt, mikor nyomta ki a hívást. – Na mutasd azt a sebet. – nyúlt keze után a nő.

- Ne kérdezz inkább semmit! – támasztotta meg fejét szabad kezével Nick. Úgy érezte, hogy az a nap már nem lehet rosszabb. Mi jöhet még? Elmarad a koncert? Valójában még örült is volna neki. Semmi kedve nem volt már egy csomó visítozó és ugráló ember elé kiállni, csakhogy a testvérei mellett eljátsza, hogy milyen tökéletes élete van. Semmi energiája nem volt Auróra közelébe menni annak ellenére, hogy szíve hozzá húzta.

- Szépen ellátta a bajod. Vigyázni kell a varánuszokkal. Nagyon harcias egy állat. – mondta, majd letörölt egy újabb csepp vért kézfejéről. Amikor a pincér kiért hozzájuk azonnal letett egy üveg vizet az asztalra, valamint felajánlotta a pult mögötti elsősegély ládát. Már bentről kiszúrhatta a szenvedő énekest és barátnőjét.

- Ez meg micsoda? – húzta közelebb magához a férfi kezét Andrea egy halvány, vékony vágást tanulmányozva tenyerén.

- Nem tudom. Azt lehet az az átkozott rák hagyta. – mondta egyhangúan. Telefonján ránézett az időre és csak akkor vette észre, hogy már délután négy volt. Már csak két órája volt az operaházba. Nem akart aznap még Joeval is vitatkozni csak mert elkésett. Nagyjából emlékezett rá, hogy milyen messze volt onnan a színház, így megnyugodva könyvelte el magában, hogy volt még nagyjából egy órája.

- Rák? Egy cápa nem támadott meg esetleg? – kérdezte viccelődve Andrea látva, hogy barátja figyelme teljesen elterelődött.

- Hát, ha maradtam volna biztos megtalált volna.

- Sajnálom, hogy el kellett mennem. Tudod mostanában már nem a médiában dolgozom.

- Hogy-hogy? – keltette fel érdeklődését az új téma.

- Mert miután összeházasodtunk Douggal felhagytam az énekléssel és inkább személyi gondozó lettem. Vannak ügyfeleim, akiknek szükségük van a segítségemre. Így nem csak alapítványokon keresztül tudok segíteni, hanem a saját munkámmal is. Nem tudod, mennyire jó érzés látni az emberek arcán, a hálát. Pedig csak mondjuk egy teát főztél nekik vagy bekapcsoltad a tv-t. – magyarázta, miközben Nick elképzelte Andreát kék ápolói ruhában, ahogy időseknek segít.