Vakáció Jonas Módra

9. Fejezet

- Jó estét kívánok mindenkinek! – hangzott fel a tulajdonos mázas hangja. Valamennyi vendég ráemelte tekintetét. Volt köztük kíváncsi, érdeklődő, fáradt, de ha jobban megfigyelte valaki az embereket felfedezhetett pár megvető pillantást is. - Mint minden este, ma is egy kis meglepetéssel készültem maguknak. – erre a kijelentésre hangos tapsvihar volt a válasz. – Igaz, nem olyan, mint amit már megszokhattak tőlünk, de úgy gondoltuk egy kis vérfrissítés sosem árt. – itt tartott egy pillanatnyit hatásszünetet a férfi, míg lesimított egy alig látható kis szöszt öltönyének ujjáról. – Tudom, hogy maguk közt többen rajonganak a régebbi zenéért, a retroért, a nosztalgikus hangulatért, de engedjék meg, hogy elvezessem önöket a 21. századi fiatalság világába. Köszöntsék nagy szeretettel a Jonas Brotherst. – fejezte be erőteljesen kiabálva a banda nevét, mire Joe nagy lendülettel felrohant a színpadra, mintha valami verseny eredmény hirdetése lenne.

Arcára kiült a tipikus mosolya. Mögötte Kevin érkezett vállán átvetve, barna akusztikus gitárját. Ő is mosolygott, de Joet nem lehetett felül múlni. Utána Nick kullogott, de neki még csak kezében volt a gitár. Haja nedvesen lapolt homlokára, így a hosszabb tincsek folyamatosan belelógtak szemébe. Mindhárman fekete nadrágot viseltek annyi eltéréssel, hogy mindnek más volt a fazonja, valamint különböző színű pólókat kaptak hozzá.

Joe átvette a mikrofont a tulajdonos kezéből és azonnal belekezdett szövegébe, időt adva testvéreinek, hogy elhelyezkedjenek.

- Jó estét kívánok minden egyes kedves vendégnek, aki a nevünk hallatán még nem rohant ki a teremből! – vágott bele a férfi jó kedvűen. A hallgatóság pont odaillő nevetésben tört ki. Auróra egy pillanatra úgy érezte magát, mintha egy alánevetős sorozat forgatásán lett volna. Henry már a fejét fogta és próbált elbújni mindenki elől. Szerencsére nem sokan tudták, hogy közük van a fiúkhoz, így nem kaptak felesleges figyelmet senkitől.

- Kaptam egy előre megírt köszöntő szöveget a menedzserünktől, de nem akarom, hogy akárki is bealudjon szóval gondoltam egy kicsit átköltöm. Remélem nem haragszol Henry. – nézett az egyre ingerültebb férfire, ki pont az egyik középső asztalnál ült a kis csapat többi tagjával. Auróra nevetve figyelte a jelentet, majd szeme barátjára siklott. Nick háttal állt neki és a hátán végig futó fekete zsinórokkal próbált kezdeni valamit, miközben igyekezett minél hamarabb leülni a fényes dobok mögé. Nem volt egyszerű, mivel szinte minden szükségtelen dolog oda volt pakolva mellé. Pólója rátapadt hátára, a nadrág derekára erősített kis szerkezet pedig minden egyes mozdulatával közelebb került a leeséshez. Joe is észrevehette öccse gondjait.

- Még mielőtt belekezdenék a vége láthatatlan köszönetnyilvánításba, kérnék egy kevés műszaki segítséget Stuart barátunktól Nicknek. Ezer hála. – sietett testvére segítségére. A hangtechnikus azonnal odasietett a fiatal énekeshez nem is foglalkozva az emberek kutakodó tekinteteivel, mik egészen a színpadig kísérték. Azonnal kikötötte az énekest és elkezdte szétszedni a zsinórokat.

Auróra nem is figyelt Joe humoros beszédére csak Nickre és a vele együtt küzdő Stuartra koncentrált. Ahogy végig nézett barátján különböző dolgok jutottak eszébe. Az első, amit észrevett, hogy hiányzott róla a tőle megszokott, laza mosolya. Tekintete komor volt és gondterhelt. Kezei remegtek és összeszedetlennek tűnt. Olyan volt, mintha izgult volna. Sosem látta még lámpalázasnak a férfit. Abban sem volt biztos, hogy valóban csak az izgalomtól viselkedett így. Mikor a lány felé fordult és meglátta vidámságát végre ő is jobb kedvre derült. Láthatóan mindent megoldottak, mert végre sikerült helyet foglalnia a hangszer mögött, és Stuart egy biztató vállveregetéssel és egy pimasz kacsintással elhagyta a színpadot. Joe végre befejezhette a mondókáját és elkezdődhetett a várva várt előadás.