Hideg játék - lando norris

1.

Ha folyamatosan bántás ér, akkor egy idő után hozzászoksz. Fáj, de beletörődsz. Egy heg lesz ott, ami sosem fog teljesen elmúlni. Halványodni fog, de örökké meg leszel bélyegezve. Az emléke soha többé nem hagy egy nyugodt pillanatot sem a számodra. Ott lesz mindenhol. Az álmaidban, a tükörképedben, és ez miatt legszívesebben szembeköpnéd magad...

Így hát akárhányszor csak egy pillanatra is lehunyom a szemem, mindig végig sétálok a kopott köves járdán, állva a szomszédok és a rendőrök lenéző, kíváncsi tekintetét. Az utcánkban öreg, omladozó házak magasodnak, és bennük élő szegények. Befordulok a házunkhoz, ahol a rendőrautók pirosas kékes fénye jobban megvilágította az épületet. Érzelemmentes arccal kerültem ki a két egyenruhás férfit, majd nyitok be a házba, ahonnan hangos beszélgetés szűrődött ki. Lerúgtam a lábamról a vászoncipőmet és a hátizsákommal együtt a hangok forrása felé indultam. Hamar leesett, hogy nem beszélgetnek, hanem valaki vigasztalja az anyukámat. Besétáltam a konyhába, ahol egy rendőr ült az asztalnál, papírral a kezében és nagyon úgy tűnt, hogy már várt rám. Anya vele szemben állt, karba tett kézzel és könnyáztatta arccal figyelte minden lépésem. Gyönyörű égkék szeme most fájdalmat sugárzott, ahogy rám nézett. Pedig ő tényleg nem tehetett semmiről. Muszáj volt. Ez volt a felszabadulásunk ára.

– Isla Valentina..mégis mit csináltál? – anya hangja ijedt volt, látszott rajta, hogy nem nagyon érti ezt az egészet. Őszintén én sem értettem, de nem volt más választásom...

Hatalmas villám futott végig az égen, aztán pillanatokkal később szinte beleremegett az egész épület a dörgésbe. Mély levegőt vettem és tovább lapozgattam a kórlapokat, nem foglalkozva a gondolataimmal. Bármi jobb lett volna, mint itt ülni. A Woking-i kórházban kaptam munkát, mikor ideköltöztem. Kellett a pénz, én meg bármit elvállaltam. Ennek már több éve. Azóta több állást is keresnem kellett ez mellé, ha nem akartam éhen halni. Délelőttönként a kórházban, délutánonként egy könyvtárban dolgoztam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora szarba keveredek, mikor eljöttem Norvégiából. A rehabon kaptam helyet, a recepciónál. Már szinte megszokott helyem volt itt. Azért jöttem ide, hátha itt történik valami, valami amitől nem jön rám két perc múlva az álmosság. De tévedtem. Néha-néha betévedt egy hipochonder bácsi, aki állította, hogy halálosan fertőző beteg, de közben csak mindig megcsípte egy szúnyog. Ennyi volt a napi izgalom. Remek!

– Ne aludj! – csapott az asztalra Elinor, a főnővér. Alig volt idősebb nálam a lány, mégis az egész kórház tisztában volt a nevével. Kiállása ijesztő és egyben tiszteletre méltó volt. Ő volt az egyetlen barátom az egész városban. – Mi sosem alszunk! Mi van, ha beteg jön?

– Látsz itt valakit? – néztem körbe az üres várótermen.

– Várjunk... – ült le mellém. – Még Ivan se jött?

– A szúnyogos? – döntöttem hátra a fejem, a fejbőröm már sikítozott. Elinor bólintott. – De ő itt volt, már reggel – vontam vállat. Elinor elmosolyodott.

– Bírom őt! Mindig megpróbál felszedni.

– Téged is? Mekkora suttyó, azt hittem csak én vagyok neki – biggyesztettem le a szám, miközben megint hatalmasat villámlott.

– Ma is dolgozol? – nézte a szaporán lefolyó vízcseppeket az ablakon. Alig lehetett kilátni.

– Egész héten. Jövő héten két vizsgám is lesz. Lehetetlen, hogy akkor is dolgozzak – rágtam a szám. – Sehogy nem tudom megoldani.

– Túl sokat dolgozol! Nincs időd tanulni sem..

– Akkor mondd mégis mit csináljak, Elinor? Nem várhatom el, hogy anyáék fizessék az egyetemet. Nem tudják ezt...