Hideg játék - lando norris

24.

Még sose láttam a tengert. Ilyen közelről legalábbis még sosem. És most, hogy a sós, nedves szellő begöndörítette az aranyfürtöket a szemem előtt, úgy éreztem, ezt akartam látni egész életemben. A fiú, aki miatt itt állhattam, mellettem toporgott, egy lépést sem tett nélkülem. Eleinte dühítő volt, de mostmár csak akkor volt jó bármi, ha hátulról körbeölelt az illata. Laposakat pislogtam, el se akartam hinni amit látok. Az óriási, vízből kiemelkedő hegyek elkápráztattak. Minden élettel teli volt, annyi szín, annyi illat. Körülöttünk hatalmas fák magasodtak, árnyékot vetve a hőségbe. Néhány gyerek a távolban pancsolt a vízben. Pezsgett a hely. Ehhez képes Woking mocskos nyomornegyede kínzás volt. A gettóban örültünk, ha a bűzös, szürke felhők között néha átsüt a nap. Őszintén sajnáltam azokat a gyerekeket, akiknek így kellett felnőnie. Boldogság nélkül, mert bizony az a hely elszív minden kedvet, derűt, mosolyt. A régi házsorunk a városban is ilyen volt. Borús, omladozó utcák tele olyan emberekkel, akik csakis arra vártak, hogy valakik összeszólalkozzanak. Hogy utána, mint a hiénák, percek alatt elvehessenek mindent a gyengébbiktől. Őt pedig ott hagyták megrohadni, kifosztva, eltiporva. Undorító hely volt. Minden férfi bűzlött az olcsó sör szagától, arcukat mohó, vággyal teli mosoly torzította. Néha az álmaiban még most is éreztem gyomorforgató leheletük szagát. Apám is ilyen volt. A gettó királyának hivatta magát. Ivott, drogozott, pókerezett, kurvázott. Ott fitogtatta az erejét, ahol csak tudta. Mindenki rettegett tőle, a furfangos észjárása és a kapcsolatai miatt. Egyszer sokra fogja vinni! – mondta mindig a mellettünk lakó nő. Hát nem vitte sokra. Börtönben rohad évek óta. Hála nekem. Sose voltam büszke arra, amit csináltam, de az apám elárulása és kegyetlen hátba szúrása édesebb volt bármilyen mámorító bornál. A lelkemet eladtam volna, hogy lássam az arcát, mikor összeállt neki a kép. Mikor rájött, hogy hibázott. Úgy ütött, hogy nem gondolta át. Látható lett. Tudta. Tudta, mikor bejárt a ház elé a rendőrautó, hogy én voltam. És akkor végre rájött, hogy az aranyhajú madárkája mégse olyan pici és haszontalan, hogy nem tudta betörni. Rájött, hogy a lánya épp olyan furfangos és ravasz, mint ő maga. Utáltam beismerni, de talán nem csak külsőre hasonlítottam rá annyira.

– Min gondolkozol? – kérdezte tőlem halkan, hogy senki más ne hallja. És bár senki nem volt rajtunk kívűl az üres parton nem mondtam ki a gondolataimat. Nem volt értelme. Némán megráztam a fejem, elhessegettem a múltat. Így is épp eléggé kísértett. Nyeltem egy jó nagyot és a hirtelen jött hangok felé fordultam. A démoni ikrek és Hedda baktatott le a hegyről nyíló hosszú ösvényen. A fiúk napbarnított bőrén megakadt a pillantásom, azon hogy Nolan mélykék szeme most mennyire elüt barna bőrétől. Két félmeztelen fiú fogta közre a lányt. Izzadság bucskázott végig az izmos hasukon, a naptól rikító szőke hajúk göndör fürtökben lógtak az arcukba. Hedda unottan sétált köztük, majd rávicsorgott egy lányra, mikor az kicsit tovább nézte az ikreket. Egyszerre találkozott a tekintetem a belső körrel. Ezra a napszemüvege alatt rám vigyorgott és meggyorsította a tempójukat. És bár csak pár napja nem láttam őket, most mégis gyors tempóban közelítettem feléjük. Látszólag ők is ezt tették. Lando mögöttem vigyorogva mérte végig félisten barátait, de engem ez már rég nem érdekelt. Szabályosan ráugrottam Ezrara, aki erősen megtartott, lábát megvetette a meleg homokban. A fülem mellett rezgett mély, férfias nevetése. Szorosan körém fonta kezeit. Felszabadult mosoly terült el a számon. A barátaim. Vannak barátaim.

– Hiányoztál! – mondtam neki őszintén. Szeme lágyságot sugárzott, gyengéden tett vissza a földre, de ajka önelégült mosolyra húzódott.

– Tudom. Én mindenkinek hiányzom! – kacsintott rám, mikor megforgattam a szemem. – Nekem is Isobell! Nekem is! – suttogta, hogy csak én halljam. Megdobbant a szívem. A barátom. A háttérben csak épphogy érzékeltem, ahogy Lando kezet fog Nolannal. A fiú már felém is lépett, habozott, ahogy rám nézett. Én viszont a nyaka köré fontam a kezeim és szorosan magamhoz húztam. Nagyon gáz hogy a könnyeimmel küszködök, mégsem tudtam magamnak parancsolni. Nolan végre elmosolyodott, levetkőzte komor, barátságtalan külsőjét. Kezeit körém fonta, visszaölelt. Szóval ilyen érzés, ha az embert kedvelik?