Hideg játék - lando norris

23.

– Nem hiszem, hogy ezt így kell... – morogtam, mire Lando pofákat kezdett vágni. Dühösen meredtem rá. – Ez egy marhaság!

– De így kell! Egyszerűen csak béna vagy! – jegyezte meg és hátra dőlt az anyósülésen. Élesen szívtam be a levegőt.

– Fogd be, nem is értesz hozzá! – próbáltam meg újra elindítani az istenverte autót. Lando köhögni kezdett.

– Az autózás az életem, drága Isla – mosolygott gúnyosan.

– Életed? – nevettem fel hitetlenül. – Van olyanod? – szórakoztam jól a vörös fején. Haja a sapka alól a szemébe hullott, amit csak nagy erőlködések árán nem söpörtem ki az arcából.

– Több mint neked – lehervadt a mosoly az arcomról.

– Idióta.

– Hülye – vágott vissza, mire ráöltöttem a nyelvem. Rám kacsintott. – Próbáld meg még egyszer, jó? – gyengéd hangja csilingelt.

– De nem megy. Neki fogok menni valaminek – figyelmeztettem. Gyermeki mosolyt villantott.

– Akkor kössünk alkut, mit szólsz? Ha nem sikerül elindulnod, akkor meg kell csókolnod! – dorombolta és kinézett a friss, havas tájra. Egész éjszaka szakadt a hó, alig lehetett közlekedni másnap reggel. A faluban szólt a karácsonyi zene, mindenki a vásárban nézelődött. Felvontam a szemöldököm.

– És hol van az a fele, amikor sikerül? Akkor mit kapok? – értetlenkedtem. Látszólag megdöbbent.

– Gondolod, hogy lesz olyan? – kerekedett el a szeme.

– Majom! – vágtam vállba, míg röhögött. Nem is tudom mikor beszéltem valakivel ilyen felszabadultan. El is felejtettem milyen jó érzés. – Hidd el Lando Norris, el fogok tudni indulni, szóval nagyon gyorsan találj ki valamit!

– Jó! Akkor, ha nem sikerül, lógsz nekem egy csókkal, ha viszont sikerül, én lógok neked eggyel! – bólogatott és látszólag jól elbeszélgetett magával.

– És nekem ebbe mi is a nyereség? – kérdeztem rá, mire szinte megsértődött.

– Nyereség? Egy igazi mestertől tanulhatsz, plusz még meg is csókolhatod. Ne haragudj, de más ezért a fél karját oda adná! – grimaszolt. Felnevettem.

– Én ezért oda nem adom semmimet.

– Pedig lenne pár ötletem... – nyalta meg a száját. Az égre emeltem a szemem.

– Nem foglak megcsókolni! – ellenkeztem. A kulcs után nyúltam és beindítottam az autót.

– Nem tudod mit hagysz ki... – csúsztatta a combomra a kezét. Rámeredtem.

– A barátok nem csókolóznak csak úgy – kötöttem az ebet a karóhoz. Ruganyos mosoly.

– Nem is vagyunk barátok... – döntötte lassan oldalra a fejét. Szemei szinte felfaltak.

– Elviselhetetlen vagy! – szívtam a fogam. A kocsi felmorajlott, indulásra készen állt. – Jó, ha elbukok kapsz egy, kiemelem egy csókot. De ha én nyerek... – erősen gondolkodtam. – Festened kell! – mosolyodtam el. Az arca olyan lett, hogy muszáj volt nevetnem.

– De én nem tudok festeni – vállat vontam válaszként. – Még rajzolni se..

– Ugyan már, majd megoldod mester – gúnyolódtam. Belülről rágta a száját, a fogaskerekek csak úgy forogtak a fejében.

– Én dönthetem el mit akarok festeni?

– Felőlem. – vonogattam a vállam cinkos mosollyal.

– Téged akarlak. Ruha nélkül – vágta rá egy sötét mosoly kíséretében. Szinte félrenyeltem a nyálam.