Hideg játék - lando norris

29.

Betegesen gyorsan kapkodtam a levegőt, torkomat a zokogás szorította. Kezemet figyeltem, ahol a bütykeimet vér borította, a puha bőr túl könnyen felszakadt. Zsibbadni kezdett, az ujjaim fájdalmasam mozdultak. Halkan szipogtam, óriási léptekkel rohantam ki a házból. Több pocsolyába is beleléptem, az eső továbbra is szakadt. Letöröltem a vizet az arcomról és a légzésemre koncentráltam. Megütöttem. Nem is gondolkodtam, teljesen elborult az agyam. Képtelen voltam elviselni Lando szégyenét egy olyan dolog miatt, amiről nem is ő tehetett. Gyűlöltem az egész szituációt. Torkomból szenvedő, elfojtott, sírós hang szökött ki. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy attól rettegtem, eltöri a bordáimat. Dobogó léptek siettek utánam, remegő kezeimet a törzsemhez szorítottam.

– Isla! – kiáltott utánam Lando. Léptei egyre közelebbről jöttek. Nem válaszoltam neki, felgyorsítottam. – Isla, kérlek... – nem bírom tovább. Nem bírom tovább. Feladom. Kitört belőlem két hétnyi keserű zokogás. Még gyorsabban siettem, nem vártam meg, hogy utol érjen. – Isla, mi a baj? Miért sírsz? – futott utánam, pillanatok alatt került mellém. Szemei tágra nyíltak, arca kipirult a futástól meg a hideg esőtől.

– Hagyjál békén! Ne gyere közelebb hozzám! – dörrentem rá. Csuklómat a kezemben tartva rohantam.

– Isla! Fáj a csuklód? – ujjbegyei a kezemhez értek, a testem úgy köszöntötte, mint egy régi jó barátot. – Kérlek állj meg!

– Hagyjál. Békén – tagoltam el neki, de elengedte a füle mellett. Közelebb emelte magához a vérző kezem. Szemei felém villantak. – Engedj el...kérlek! – elcsuklott a hangom. Még jobban sírtam. Könnyeim végig szántották az arcom és belevesztek az esőbe. Sikítozni, ordítozni szerettem volna, hogy a villámok és az eső elnyelje a fájdalmam.

– Beszéljük meg. Mindent elmondok. Úgy, ahogy történt. Gyere be hozzám, tiszta víz vagy már így is! Könyörgöm Isla.

– Engedj haza menni! Már így is tönkretettél, kérlek Lando! – bőgtem keservesen. Olyan lett az arca, mintha pofon vágtam volna. Lassan elengedett, hátrált pár lépést.

– Én...én nem akartam! Én úgy sajnálom Isla – rázta a fejét Lando, szemében kétségbeesés. Lando szemébe néztem. Abba az imádott szempárba és arra gondoltam, hogy az élet nélküle nem lesz ugyan olyan. Az életem nem lesz olyan nélküle. Sajogni kezdett a szívem. – Legalább had vigyelek haza! Könyörgöm – szipogtam párat, a torkom sivatag volt. A csontjaim is remegtek, ahogy aprót bólintottam. Lando arcán akkora megkönnyebbülés volt, hogy legszívesebben összekuporogtam volna. Az autó felé biccentett, szemei némán kértek. Vonakodva indultam el, arcomat még mindig a sírás torzította. Remegett az egész testem. Fájt. Annyira nagyon fájt, mikor megláttam abban a fotelban. Mellettem lépdelt, mégis olyan távol volt. Beültetett az autóba, aztán elnyúlva mögöttem egy száraz kabátot terített a hátamra. Csak ez után volt hajlandó beülni mellém. Lábam folyamatosan mozgott, nem tudtam leállítani. Percekig csak csendben ültünk az autóba, senki nem szólalt meg. Egyedül a sírásom hangja töltötte be a teret. Végül krákogva megszólaltam.

– Haragudni akarok rád. Annyira gyűlölni akarlak – berekedt a hangom. – De...ne menj többet Noahhoz! Könyörgöm Lando.

– Miért? – kérdezett azonnal vissza, meg se várta, hogy befejezzem. Elhallgattam, kibámultam az ablakon. – Válaszolj Isla! Miért?

– Mert féltelek! – vallottam be dühösen. – Mert annyira nagyon féltelek! – temettem az arcom a kezeimbe. Rázkódott a vállam. Lando mellettem nagyot nyelt. Halkan beindította a kocsit. Próbáltam mélyeket lélegezni, vártam, hogy elapadjanak a könnyeim. Elsuhantak a villák, átvették a helyüket az omladozó tömbházak. Lando mélyen hallgatott, nem szólt hozzám egy szót se. Ismerős lett az utca, a kopott vakolat. Lando lelassított, majd felém fordult.