Hideg játék - lando norris

15.

A kenőcsöt a kezemben forgattam, míg meredten bámultam rá. Még nem néztem tükörbe mióta Lando haza hozott a kórházból. Nem akartam még több mély, gennyes sebet feltépni. A fiú velem szemben ült a kanapén, mély hallgatásba burkolózva. Engem figyelt, de én nem voltam képes rá nézni. Nem ment.

– Egyszer muszáj lesz bekenned az arcodat! – mondta elfojtott hangon és mély levegőt vett.

– Ugyan már, tükör nélkül is betudom kenni! – megremegett a hangom, amit ő is észre vett. – Majd bekenem miután elmentél! – erősködtem.

– Nem fogok mostanában elmenni! – jegyezte meg, mire feszülten felsóhajtottam.

– Muszáj? – néztem végre a szemébe. Tekintetében megcsillant az ismerős sajnálat. – Ne szánakozz már ennyire! – csattantam fel hirtelen.

– Mi van? – kérdezett vissza és teljesen elszörnyedt. Fogalmam sem volt mitől.

– Úgy nézel rám, mint akit most vertek agyon! Nem kell a szánalmad, legalább te ne nézz rám így... – dühöm kezdett felemészteni. Dühös voltam Landora, Noahra, saját magamra, mindenkire. Fogalmam sem volt honnan jött ez a fojtogató, hideg düh. – Csak nem rossz annyira! – pattantam fel és a fürdő felé vettem az irányt. Lando mögöttem hosszasan elkáromkodta magát.

– Isla.. – jött mögülem a figyelmeztető hang, ahogy hevesen feltéptem az ajtót. A tükör elé trappoltam, de már azt is megbántam, hogy ma elmentem abba az átkozott gyárba. Megmerevedtem, elpárolgott minden érzelmem. Hallottam, ahogy Lando hozzám szólt, de nem fogta fel az agyam. Csak saját magamat tudtam nézni. Az arcom jobb oldala ijesztően vörös volt, a szemem alatt óriási lilás kékes karika színezete el a sápadt bőröm. A szám fel volt szakadva, rászáradt a vér. Az orrom még mindig szörnyen nézett ki. A hajam kócos volt, néhol vér szennyezte. Ahogy a kezemet és a körmeimet is. Elhomályosult a látásom, a kezemet a számhoz kaptam. Thomas. Hátrálni kezdtem, minél távolabb akartam kerülni attól az átkozott tükörtől. Hátráltam, míg neki nem mentem a polcnak. Ledőltek róla a tusfürdők és a krémek, pont mikor én is a földre kerültem. Nem nyitottam ki a számat. Csendben ültem a földön, a kezemet az ajkamra szorítva. – Nincsen semmi baj Isla! – homályosan láttam csak a fiút, aki letérdelt elém. Visszanyeltem a könnyeimet. Nem akartam, hogy sírni lásson. – El fog múlni! Észre se veszed, hogy itt volt! – szakadozva fújtam ki a levegőt. – Nincs semmi baj! Itt vagyok – szorította meg a térdem bíztatóan, pont úgy, ahogy én segítettem neki egyszer. Legszívesebben elhúzódtam volna, undorodtam minden féle érintéstől. – Vegyél mély levegőket. Mi lenne, ha elmennél fürdeni? Gondolod, hogy menni fog egyedül? – semmi hátsószándék nem volt a hangjában.

– Persze – válaszoltam és még mindig azon küzdöttem, hogy ne bőgjem el magam. Legalább ne előtte. Ekkora támadási felületet nem adhattam senkinek.

– Itt leszek kint, nem megyek sehova – suttogta fölém hajolva. Pillanatokig csak bámultuk egymást.

– Köszönöm! – nyögtem ki a szavakat. Felém nyújtotta a kezét, de az megdermedt kettőnk között, mikor elhúzódtam. Végül lassan visszahúzta.

– Ne hálálkodj, miattam van ez az egész! – morogta és felállva ott hagyott a szűk kis fürdőszobában. Összébb húztam magam, hiányzott a melegsége. Kibújtattam a fejem a gyűrött pólómból és üveges szemekkel végigtapogattam az arcom. Fájt, pokolian fájt. De kegyetlen elégedettséggel töltött el a tudat, hogy Noah is pont így nézhetett ki. Sovány vigasz, de több a semminél. Felszisszentem a melegre. Percekig csak folyattam magamra a forró vizet. Durván sikáltam a bőröm, mindenhol erősen megdörzsöltem, ahol Noah rám nézett. A meleg gőztől vörös lett a testem, égető érzés volt egy idő után. De még ez is jobb volt az üres csendnél. Fájdalom. Még ez is jobb. A víz egybemosódott a sós könnyeimmel. Halkan szipogtam, emelt fővel tűrtem a gyengeségem jeleit. A régi énem jeleit. Lezártam a vizet, mire megborzongtam. Szőke hajam nedvesen tapadt a derekamra. A tükörnek háttal öltöztem fel, oda sem pillantottam, ahogy kisiettem. Nem érdekelt. Kilépve megéreztem az illatát, ami az egész házban terjengett, körbelengett mindent. A nappaliba sétáltam, ahol már várt rám. Térdén támaszkodott, szemei csillogtak ahogy észrevett. Feszülten dobolt a lábával, próbált nem felfalni a szemével, inkább a földön nézett egy pontot. A feszült csendet a hasam korgása törte meg. Majdnem elmosolyodtam. Rám kapta a pillantását. Fesztelenül, vadul mosolygott. Nem kerülte el a figyelmem a mobilja, ami egyfolytában rezgett.