Hideg játék - lando norris

30.

Sose tudtam igazán mit jelent a halál. Azt hittem az, mikor valaki egyik napról a másikra eltűnik. Egyszerűen csak elmúlik. Már nem látod az utcán sétálni, nem hallod a hangját. Elfelejtődik egy idő után. Kitörlődik az életünkből, mintha sosem létezett volna. Minden megy tovább, és mi észre sem vesszük, hogy nincs mellettünk az illető, elfelejtjük, hogy nincs többé. Csak az emlékeink tartják őt életben. Rájöttem, hogy a halál maga a fájdalom és vele jár az üresség, a keserűség és a magány is. Megnyomorítja az embert egy életre.
Én csak a kegyetlen halált ismertem. Azt ami nap mint nap megöl, majd másnap reggel kezdődik előröl. Ez nem hirtelen történik, hosszú, fájdalmas folyamat. Ami aztán annyira megnyomorít, hogy az ember végül tényleg belehal. Végre leáll a szíve, nem pumpál tovább.
Nem gondolkozik többé az agy mindenféle semmiségen.
Nem szív friss levegőt.
Nem húzza az illető mosolyra az ajkát.
Elmúlik.
A halál megtanít élni, azzal hogy megmutatja, egyszer minden elmúlik.
Ez a halál békés volt. És rohadtul nem érdemelte meg. Néhány mély vágás a bőrön és a meleg testből jéghideg porhüvely maradt. Alig tartott pár másodpercig. Mi tizenhárom évig haltunk meg minden egyes nap. Én még mindig haldoklom, nem kaptam boldog befejezést, mint anya. Talán ez a büntetésem, amiért jobban hasonlítok Thomasra, mint kéne. Talán ez a büntetésem, mert képtelen voltam megvédeni a családomat. Szétzilált ez a gondolat. Végigfuttattam az ujjaimat a szőke tincseimen, mielőtt belenéztem a tükörbe. Kis híján elbőgtem magam. Egykor ragyogó arcom most árnyéka volt önmagának, beesett, megszürkült a bőröm. Telt ajkaim most halványrózsaszínek voltak, kifutott belőlük a vér. Gyönyörű égkék szemeim tele voltak veszteséggel.
Mi történt velem?
Tettem fel magamnak a kérdést mai nap vagy ezerszer. De senki nem válaszolta meg nekem. Három napja sínylődtem ebben a hotelszobában. Undorodtam az utcára lépni, a régi város, az egykori otthonom gyomorforgató volt. Minden zegzugba úgy éreztem felismernek, hogy rólam suttognak. Az őrült lány, aki tönkretett egy ártatlan életet. Felhúztam a halvány bézs szövetkabátomat és elnyomtam ezeket a mérgező gondolatokat. Indulnom kellett, ha nem akartam elkésni. És bár imponáló volt, hogy ne menjek el, megígértem anyának, hogy legalább megjelenek. Így hát ismét tükörbe néztem. Szürke farmerem a combomra tapadt, fehér kötött pulcsim körbeölelte a derekam. Nem voltam hajlandó feketében odamenni. Én nem gyászolok. Én csak megadom azt a tiszteletet, amit ő sose adott meg nekem. Gyalog mentem az utcán, fekete platformos csizmám minden lépésnél koppant. Nem gondoltam Landora, se arra, hogy még csak el se köszöntem tőle. Se az ikrektől, se Heddatól. Igazából szörnyű barát vagyok. Két utcányira volt csak a házsor, ami annyiszor szerepelt az álmomban, mégse mertem elmenni oda. Egyedül nem. Bár a környék azóta szebb lett, barátságos emberek lakják, én mégse tudtam odamenni. Talán sose sikerül majd. Lando egyszer azt mondta, olyan vagyok mint egy példakép. Akkor hittem neki. Most mégis úgy látom, nem vagyok más csak egy lány, aki elvesztett mindent. Aki örül, ha valaki emberszámba veszi. Megtorpantam az egyik kereszteződésben, szívem túlságosan is dobogott. Anya állt velem szemben, már várt. Fekete ingjét betűrte a nadrágjába. Szomorkás mosolyt küldött felém. Rá mosolyogtam, kezét a tenyerembe fogtam.

– Biztos, hogy el akarsz menni? – kérdeztem tőle és az órámra néztem. Negyed óra múlva kezdődik. – Nem baj, ha nem megyünk anya.

– Tudom. Én csak...

– Nem érdemli meg, hogy elmenjünk. Ezt te is tudod – húztam a nőt közelebb magamhoz. Belém karolt, úgy siettünk át a zebrán.

– Egyszer fontos volt nekem. Tőle kaptam életem értelmét. Ezt meg akarom neki köszönni – bólintott komoran. Megolvadt a szívem.

– Megtiszteltetés, hogy az anyukám vagy. Óriási megtiszteltetés – mosolyogtam rá. Komolyan nézett rám.

– Nekem megtiszteltetés Isla. Még sose találkoztam ilyen erős nővel. Már gyerekkordban is ilyen voltál, de sose hittem, hogy ilyen leszel...