Hideg játék - lando norris

7.

Türelmetlenül húztam át hatodjára a füzetemben a rajzot. Képtelen voltam bármi értelmeset papírra vetni. Felnéztem és szemügyre vettem a kávézó üres asztalait. Előttem már a harmadik koszos poharam foglalt helyet. Egy órája vártam Isaacra. Dühös voltam a fiúra, hisz ő erősködött ennyire. Sóhajtva fújtam ki a levegőt, mikor csilingelt az ajtó fölötti csengő és Isaac vizes hajjal belépett. Ahogy meglátott boldogan elmosolyodott. Dühösen felvontam a szemöldököm. Leült velem szembe.

– Örülök hogy itt vagy. Azt hittem, már elmentél.

– Hol voltál? – kérdeztem tőle.

– Új munkatársam van, őt tanítottam be.

– És mégis mire? Megmutattad neki a pihenő szobát? – zsörtölődtem. – Nem igényel semmi tanulást, nekem senki nem mutatta meg...

– Látom humoros kedvedben vagy – bunkó hangjától megnyúlt az arcom.

– Egy órája itt várlak. Már rég dolgoznom kéne.

– Igen? Miért, hol dolgozol? – szólt közbe. – Úgy titkolod, mintha az államnál lennél!

– Nem is igaz – tagadtam. – Tudod, hogy hol dolgozom.

– Igen? Akkor, ki az a Lando? – mély levegőt vettem.

– A munkatársam – nem hitt a szűkszavú válaszomnak.

– Van köztetek valami? – felnevettem.

– Gyorsan a lényegre tértél.

– Van vagy nincs?

– Nincs, te jó ég! – csattantam fel, mire látványosan megkönnyebbült. – Rohadj meg Isaac!

– Hiányoztál, Isa – ejtette ki akcentussal a nevem.

– Ne hívj így! – szóltam neki.

– Mit csinálsz? – terelte a témát és a füzeteimre mutatott. Én is a füzetek felé néztem.

– Megbuktam a vizsgán. Ma írom a pótvizsgát. Tanulnom kellett volna, de én, mint valami idióta, itt vártalak – ráztam rosszallóan a fejem. – Nem is értem...

– Azért, mert szeretsz velem lenni. Barátok vagyunk, Isla – nyúlt a kezemért.

– Hogy téged se tudott még valaki a bájgúnár fejed miatt megverni...

– Nem is fognak – kacsintott rám. Az órámra nézve felálltam. – Most rosszat mondtam? Ne menj el.

– Dolgoznom kell. Elkéstél Isaac. Legközelebb, majd nem az új munkatársadat húzogatod, hanem megtanulsz időben ideérni – pakoltam be a táskámba és kiegyenesedtem. – Ezeket te fizeted – mutattam a bögrékre, és ott hagytam a fiút. A nyakam köré tekertem a sálamat. Az Orchieda az utcánkban lévő kis kávézó volt. Egy köpésnyire volt a háztól. Nagy léptekkel mentem a vaskos ajtó felé.

– Lesz legközelebb? – jött utánam pillanatokkal később. Arca kétségbeesett volt.

– Nem. Megbocsátom, hogy egy seggfej voltál, mostmár végeztünk, Isaac! Semmi közünk nincs már egymáshoz.

– Elviszlek! – vágta rá és a kocsi kulcsáért nyúlt. Megköszörültem a torkom.

– Nem kell – vontam vállat és tovább sétáltam a járdán. Beborították a gyönyörű falevelek az egész utat. – Elég volt belőled.

– Inkább mennél busszal? Ugyan már, csak egy fuvar. Na, ne kéresd már magad! – fogta meg a kezem, mire hátra fordultam. Isaac válla fölött láttam, ahogy a szokásos időben befordul a sarkon Lando autója. Megforgattam a szemem. – Mi az?