Hideg játék - lando norris

20.

Fogalmam sem volt, mire akart kilyukadni.

– Mi van? – ráncoltam össze a szemöldököm. Lando arcán óvatos arckifejezés terült el.

– Mivel az asszisztensemnek muszáj mindenhova velem jönnie, így ide is jönnie kell – jelentette ki. A zavarodottság kiült az arcomra.

– De neked nincs asszisztensed.. – ráztam a fejem és elgondolkodtam rajta, hogy a fiú tök részeg. Aztán szépen lassan leesett, mire utalgat. – Lando te normális vagy?

– Amint mondtam, munkát ajánlok – magabiztos arckifejezése megőrjített. – Mivel tudom, hogy nem kedveled a barátaimat és lesznek ott olyanok akiket ki nem állhatsz így van egy ajánlatom. Te eljössz a Fülöp-szigetekre és velem töltöd az ünnepeket, én pedig állom az utazásodat és kifizetem azt az egy hetet, amit az asszisztensemként dolgozol majd.

– Te le akarsz engem fizetni? – hűltem el teljesen. Luxuskurva. – Én nem vagyok megvehető! – sziszegtem az arcába.

– Tudom, nem is akarlak megvenni. Azt akarom, hogy élj egy kicsit. Szabályok, adósságok, terhek nélkül. Ha csak egy hetet is tudok nyújtani már megérte... – elszorult a torkom a hangjában csengő szeretet hallatán. Képes lenne több ezer dollárt kidobni az ablakon, azért hogy ott legyek mellette?

– Nekem nem kell a pénzed! Én nem a millióid miatt vagyok veled – tényleg ezt gondolja rólam?

– Ezt is tudom. Azért csinálom – bólogatott. Semmivel nem lehetett eltántorítani. Dühösen fújtattam. – Mennyi most a fizetésed Isla? – au! Kényelmetlen kérdés. Toporogni kezdtem.

– Nem tudom – vontam vállat, mire Lando felhorkant. Lenyeltem a gúnyos megjegyzést. – Kb háromezer dollár...

– A dupláját kapod az asszisztensemként. – dobta fel reménykedve. Jézusom az több, mint hatezer dollár.. Abból ki tudnám végre fizetni az adósságokat. Elszégyelltem magam ezektől a gondolatoktól. – Benne vagy Sørensen?

– Nem kell a pénzed! – makacsoltam meg magam. – Engem sose neveltek haszonélvező piócának!

– 4 nap múlva indulnánk, gondold meg Isla! – fogta meg a kezem. – Nekem fontos lenne, hogy eljönnél.

– Van...van egy repjegyem Norvégiába – dadogtam elpirulva.

– Elutazol? – rökönyödött meg.

– Holnap este indulok. Sajnálom Lando nem volt időm elmondani...

– És ha tennénk egy kis kitérőt? – kérdezte és behúzott a nappaliba. Egy doboz pizza feküdt a kanapén, a tv-ben valami sorozat ment.

– Ezt úgy érted...hogy...menjünk ketten?

– Ha belemész az ajánlatomba akkor holnap este a magángéppel el is indulhatsz haza. Ha akarod akkor én is veled megyek – mély levegőt vettem.

– Tényleg el akarsz jönni? Nem a gazdag negyedbe foglak vinni.. – kötöttem a lelkére.

– Szerinted zavart eddig, hogy hol élsz? – vonta fel a szemöldökét. – Hidegen hagy...

– Még soha nem vittem haza senkit... – ismertem be vállvonogatva, mire Lando elmosolyodott.

– Akkor nem megyek. Úgy csináljuk, ahogy neked kényelmes – szorította meg bátorítóan a kezemet. Miért nem vagyok képes senkiben sem megbízni? A szemébe nézve válaszoltam.

– De! Gyere! Mármint...szeretném, ha jönnél!

– Tényleg? – kerekedett el a szeme és olyan hálásan nézett rám, hogy bár még sose kezdeményeztem nála semmit, most mégis szorosan átöleltem és a nyakába fúrtam az arcom. Pillanatokig csak szorítottam magamhoz azt az embert, aki hónapok óta az egyetlen társaságom, barátom és támaszom volt. És most rájöttem, hogy mennyire szükségem van rá. Lassan felocsúdva a döbbenetből körém fonta kezeit és magához húzott. Egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másikat az arcomra vezette és ott az ujjával lustán köröket írt le a bőrömre. Elmotyogtam egy "igen"-t, mire belecsókolt a hajamba. Hirtelen húzódott el és a kezét felém nyújtotta. – Akkor megegyeztünk? – nagyokat pislogtam csak a kezére. Szégyelltem magam, hogy ilyenbe bele megyek. De gondolnom kellett a családomra. Monara. Lando a szemembe nézve bólintott, tudta mire gondolok.