Hideg játék - lando norris

12.

Mind a hárman őket bámultuk.

– Szerintem csúnyán lecseréltek! – ivott meg egy újabb pohárral Ezra. Vállon vágtam. Gyorsan felmértem a dolgokat. Nolan volt kettőjük közül a halkabb. Csendes volt, arcán semmi érzelem, szemei hasonlítottak egy háborgó tengerre. Ezra viszont helyette is beszélt. Sármos arcán egyfolytában ott pihent a csábos mosoly, mélybarna szemei melegséget árasztottak. Nem lehettem volna nekik hálásabb, mikor szárnyaik alá vettek. Ott is hagyhattak volna őket, hisz nem is ismertük egymást. – Most épp azon gondolkodsz, hogy milyen jó társaság vagyunk?

– Eltaláltad! – csettintettem egyet az ujjammal.

– Ugyan kedves, ezt mi is tudjuk. Mármint én. Nolant még egy kaktusszal se hagynám kettesben – szúrta oda a testvérének, mire az megforgatta a szemét. – Versenyezhetnének ki vesz halkabban levegőt.. – felnevettem és visszafordultam Lando fele. Aki már nem állt ott. A lány is eltűnt. Káromkodott és az égbe emelte kék szemeit Nolan.

– Hát kedves Isla, borzasztó jó társaságnak nézel elébe! – jegyezte meg Ezra és hangosan felnevetett. Lando Lia mellett közeledett az asztalhoz. Grimaszoltam egyet.

– Kellemetlen.. – suttogtam Nolan mellett, mire ő alig láthatóan mosolygott. Az ujjaimat tördeltem, mikor megálltak az asztal másik oldalán. Lando szemei elnézésért könyörögtek.

– Sziasztok! – fordult körbe a lány, szerényen mosolyogva. Rá pislogtam, nem tudtam mit mondjak. Az ikrek egymásra néztek, szavak nélkül kommunikáltak. – Emilia vagyok! – nyújtotta oda a kezét, mikor senki nem reagált a köszönésére.

– Isla! – ráztam vele kezet, próbáltam elnyomni a kellemetlen érzést. – Örülök, hogy találkoztunk! – azt hittem belehányok a puncsos tálba.

– Örülsz? – búgta a fülembe Ezra. Lando hunyorogva nézett minket. Zene csendült fel, az emberek táncoltak mellettünk. – Mondd Lia, elhoztad az ellenállhatatlan testvéred is? – gúnyos mosoly ült ki Ezra arcára. Ó, jaj!

– Nem. Nem velem jött... – elvörösödött, miközben lesütötte a szemét. – Azt hittem a Moore ikrek nem járnak ilyen helyekre.

– Jól tudod kedvesem! Csak...akadt egy kis dolgunk! – rántotta meg a vállát a szőke fiú, hangja élesen csengett, hiába mosolygott kedvesen, és lopva rám kacsintott. Gyorsan leesett. Lando azért hozta el őket, hogy vigyázzanak rám. Ezra a vállamon piszkálta a ruhámat még egymásra bámultunk.

– Ezra Moore ne merészeld tönkre tenni a ruháját! – fenyegette meg valaki a háta mögött. Elmosolyodtam. Hedda hangja volt a fülemben.

– Csodásan nézel ki, Hedda! Mint mindig! – élcelődött a lánnyal, aki odalibbent az asztalhoz, ahol eddig álldogáltunk. Észre se vettem, hogy Lando valahogy mellém került. Mikor veszekedni kezdtek Lando közel hajolt hozzám.

– Jól vagy? – kedves kérdés volt, mégis felkaptam a vizet.

– Itt hagytál! Megígérted, hogy nem mész el, Lando! – magyaráztam, közben végig ide-oda mozgott a fülbevalóm. Alig vártam, hogy végre kivegyem a fülemből. Ahogy találkozott a pillantásunk, mindent megmagyarázott. Kékes-zöldes szeme fáradtan, megtörten csillogott. Kezdett fakulni. Hagytam, hogy megmarkolja a kezem, hogy összefűzze az ujjainkat. Nem akartam beismerni, de vágytam a melegére. Az ikrek szinte itták a keserűséget, ami Liaból áramlott ki, míg a kezünket nézte. Nem tudtam mit csinált a lány, de ezeknél a fiúknál egy életre elvágta magát. Hedda is minket méregetett elnyomott mosollyal. A hatalmas fehér ajtó ismét nyílott, amin egy órája mi is bejöttünk. Ismerős ravasz mosoly. Piros szemek. Noah jött. Az emberek egyből kiszúrták, és volt egy sejtésem, hogy ez volt a terve. Elkomorultak, mindenki ölni tudott volna a szemével. A fagyos düh ami az arcukon volt, rosszabb a kinti sötétnél, a hideg éjszakánál. Egyszerre tették le a poharukat, és szinte Noah elé köptek, mikor elmentek tőlünk. Hárman maradtunk Landoval és Liaval. Kígyóra emlékeztetett a férfi mosolya. Sokban hasonlítottak Liaval. Mind a kettőnek éles vonásai voltak.