Hideg játék - lando norris

4.

Nem tudom, mikor hagytam abba Lando életrajzának kielemezgetését. Talán hajnali négykor? Az viszont biztos, hogy az ébresztőmet már az utcán nyomtam ki. A fejemre húztam a sapkámat és az egyik útba eső olcsó kávézóhoz indultam, ami a legjobb volt a környéken. Elégedetséggel töltött el, mikor újra a hidegben sétáltam, kezemben egy hatalmas pohár életben tartó kávéval. Egész éjszaka azt bogarásztam, mégis kicsoda Lando Norris. Maeve mellettem szuszogott, mikor már a 4. kávémat ittam. Annyit tudtam meg a fiúról, ammennyit engedett belátni az embereknek. Közösségi médiák, a tv-s szereplései... igazából nem sok. Mélyet szippantottam a csípős levegőbe. Szinte már félúton voltam, elkezdtek ritkulni a házak. Úgy döntöttem ma gyalog sétálom le ezt a távot, amit már az első perc után beláttam, hogy nem kellett volna. Útközben elment mellettem egy autó, ami ijesztően lassan haladt, de teljesen figyelmen kívűl hagytam. Teljesen kifulladva értem oda a gyárhoz, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt. Lihegve mutattam fel a belépőkártyámat, mire a portás mosolyogva beengedett. Ő legalább örült annak, hogy minden nap idejárok.

– Elég korai vagy! – nyitotta ki a kaput nekem. Csiga tempóban behurcoltam a testemet.

– Dehogy – fulladoztam és az órámra néztem. Jaj. – Már reggel 6 van!

– És mindenki fél nyolcra jár dolgozni – hahotázott az öreg. Mély levegőt vettem. Erőtlenül leültem az irodája előtti székre.

– Mióta dolgozik itt? – kezdett visszajönni az erőm.

– Úgy 7 éve kb. Sose volt még jobb munkám – felhorkantottam.

– Legalább maga így gondolja.

– Nem tetszik a munka, kedvesem?

– Alapból tetszene. Egész jó fejek a többiek. De mégse találom a helyem...

– Én is így voltam vele. Aztán egyszerűen megszoktam. Muszáj volt. Az élet nem mindig alakul úgy, ahogy szeretnénk – vont vállat. – Kérsz fánkot?

– Van áfonyás? – kérdeztem vissza, mire az öreg szája hatalmas vigyorra húzodott.

– Azt hiszem vettem párat – nagy lelkesedéssel futott be az irodájába. Megvakartam a fejem. Ezen a hétvégen futam lesz, én meg majdnem a saját nevemet se tudom. A kamionok már a gyárnál álltak, sokáig csak csodáltam a két óriást. – Szerencsédre pont van két darab – nyújtotta felém a tartókát, mire kivettem egyet. – Vidd csak mind a kettőt! – noszogatott.

– Tuti? – vontam fel a szemöldököm. Bólintott. – Köszönöm, ezzel feldobta a napom! – haraptam azonnal bele az édességbe. Az egész arcom tiszta cukros lett. – Az..az ott Lando? – szúrtam ki a fiút, ahogy az autója körül mászkált. Nem vett észre minket.

– Igen. Mostanában korábban bejön – rágcsált egy fánkot. – Miért nem szólsz neki, hogy hozzon reggelente? Akkor nem kéne gyalogolnod.

– Inkább a nyelvemmel húzom el magam idáig – forgattam meg a szemem. Miután elköszöntem az öreg bácsitól, elindultam felfele, miközben belekezdtem a másikba fánkba is. Üres volt az egész gyár, rendesen fájt hallgatni a súlyos lépteimet. Az ötözőben kivettem a szekrényből a cuccaimat és átöltöztem, miközben végig azon járt az eszem, miért van itt ilyen korán Lando? Kezdtek beesni az emberek, egyre többen lettünk az öltözőben. Fullasztó volt a légkör, hisz mindenki ismerte egymást, kivéve én. Ezért amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam és kijöttem onnan. Az ebédlőben találtam meg a többieket. Épp kávéztak. Végig hallgattam a történeteiket, a híreket, a vicceiket, de hozzá szólni nem tudtam és nem is akartam. Kívülről úgy tűnhetett, hogy mogorva és halk vagyok, de én egyszerűen csak nem tudtam feloldódni. Ki akartam dobni a kávés poharam, mikor egy férfi mellém csapódott.