Hideg játék - lando norris

2.

– Hülye ötlet! – rakta elém a kávémat Elinor. Folyton az órára pillantottam. 11:10

– Ne már, Elinor! Te bátorítottál, hogy mondjak fel!

– De csak akkor, ha már találtál más melót! Most még a kórházba se tudok keresni valamit..

– A kórházban is felakarok – közöltem vele, mire majdnem kiköpte a kávéját. Az egész kávézó minket bámult.

– Mi van? Megőrültél?

– Nem!...Találtam valami mást – védekeztem egyből. A fekete fürtjeivel játszó lány rám kapta a szemeit. Vajon hülyének néz, ha elmondom, mi történt tegnap?

– Mit? – méregetett gyanúsan.

– Tudom, hogy hihetetlen, de tegnap bejött az üzletbe egy nő miközben dolgoztam. Kedvesnek tűnt, beszélgettem is vele...de aztán az orrom alá dugott egy névjegy kártyát és állást ajánlott.

– Mutasd a névjegyet! – dőlt picit előre Elinor. Szemei kíváncsian követték a kezemet. Kivettem a pénztárcámból és odacsúsztattam neki. Összeszűkült szemmel olvasta el.

– McLaren? Ismerős neve van, de nem jut eszembe honnan...

– A nő még valami Forma 1-ről beszélt – tettem el a cetlit.

– Hát persze, tényleg! – csapta homlokon magát. – David szokta nézni. Van egy McLaren nevű csapat az F1-ben, onnan ilyen ismerős! – gondolkodott hangosan. – Biztos ezt akarod?

– Nincs más választásom... Még mindig fizetjük a hitelt.

– Oh istenem... – szörnyülködött. – Annyira sajnálom Isla!

– Ne sajnáld! – paskoltam meg a kezét, és felálltam. – A sajnálat nem fogja kifizetni a maradék pénzt – Elinor elengedte a füle mellett, viszont aggódva nézett.

– Most meg hova mész?

– A gyárba. Nagyon remélem, hogy megérte felrúgni az életemet... – nem foglalkozva az egyre növekő gyomorgörcsömmel leintettem egy taxit. Megmutattam a sofőrnek hova szeretnék menni, mire hitetlenül fordult hátra.

– Oda engedély nélkül nem mehetsz!

– Van engedélyem, ne aggódjon! – forgattam meg a szemem és belesüppedtem a kényelmes ülésbe. Elsuhantunk rengeteg ház mellett, majd egyre jobban ritkultak a lakó parkok, átvették a helyét a fák. Emlékeztetett a falumra, ahonnan jöttem. Kis halászfalu volt a főváros mellett. A házunkra gondoltam. A kopott barna falakra és anya gyönyörű, színes virágaira, amitől az egész sokkal vidámabbnak tűnt. A húgom imádta. Elmosolyodtam, ahogy felvillant a hiányos fogsorú kislány, akinek füléig ért a szája. Szőke haja két kis copfba volt kötve, úgy rágcsálta az epret. Aztán emlékeztettem magam, hogy ezt mind miattuk csinálom. Elővettem a füzetem és firkálgatni kezdtem, közben futólag az órámra pillantottam. 11:50. Sarah már vár. Vettem egy mély levegőt. A taxi bejárt a murvára, majd szépen lassan lefékezett. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy mehetünk is haza, de mielőtt megléphettem volna ezt, remegő kézzel kinyitottam az ajtót. Ahogy kifizettem, már ott is hagyott. Szinte elvesztem az épület mellett. Percekig csak mérlegeltem. Megérte ez nekem? Lassú, ólom súlyú léptekkel elindultam befele. Minden üres volt, csak kiállított autókat láttam. Rengeteget. Beljebb akartam menni, de egy tűsarkú kopogás megakadályozott benne. Valaki elém állt.

– Keresel valakit? – hangja bántotta a fülem. Vörös ajkai lekezelő mosolyra húzódtak. Feljebb tolta a szemüvegét a fején és végig mért. Ahogy én is őt. Miniszoknya és egy olyan póló, ami nem igényelt valami sok képzelőerőt. Miért nem lepődök meg?