Hideg játék - lando norris

21.

A ház most is ugyan olyan otthonosan nézett ki, mint kislány koromban. Sokszor órákig csak bámultam a nagy területet, amit a szüleim olyan szorgosan műveltek és gondoztak. Minden föld gyönyörű élettel teli zöld volt, az állatok mindig boldognak tűntek, a kert bőségesen gyümölcsözött. Maga volt a nyugalom.
A legjobb hely felnőni Monanak – gondoltam magamban, ahogy ismét végig néztem az előttem elterülő látványon. Lando mellettem csodálva követte a tekintetem, néha pillantott csak felém. Teljesen lenyűgözte a látvány, ami kissé elégedetté tett. Nem szóltam semmit, csupán a magas férfit néztem, ahogy megfeszülő izmokkal darabolja a fát. Tekintete tiszta volt, mély égkék szemei határozottan, keményen csillogtak, míg a fával ügyködött. Rövidre nyírt piszkos szőke haja most is kiemelte az éles vonásait. Felegyenesedett és letörölte az izzadtságot a homlokáról. Kabátját igazgatta, de nem vett észre minket. Őszinte csodálattal tudtam bámulni. Morcos arca volt, de ha az ember jobban megismerte egyből kedvesség olvasztgatta a hűvös arckifejezést. A házban még mindig világos volt, a kutya ugatás viszont elhalt. Ugyan is Áfonya már loholt felénk. A nagytestű kutya majd kicsattant örömében, mikor meglátott. Fekete fényes bundája elütött a havas tájtól. Kedves pofájából örömteli vonyítás hallatszott. Apa fütyült neki, de nem hallgatott rá. A férfi rosszalló fejrázással nyugtázta, hogy Áfonya bizony nem fog rá figyelni. Fogalmam sem volt milyen fajta is Áfonya. Egyszer hazafelé találtam az árokban. Korcsnak nevezték és kidobták a dermesztő hidegbe megdögleni. Én pedig felkapartam őt a bűzös sárból és hazahoztam. Emlékszem anya megkérdezte, miért hoztam haza, én pedig gondolkodás nélkül vágtam rá: "A korcsok összetartanak." Sose láttam még ekkora fájdalmat anya szemében. Ekkora önutálatot.

– Igazán aranyos – jegyezte meg Lando és jóképű arcán elterülő félmosoly alapján komolyan is gondolta. – A tiéd? – kérdezte, mikor a fekete kutya odaért hozzánk, és majd fellökött örömében. Végignyalta a nadrágomat, nekem dörgölőzött, majd Landot fogadta barátságos farok rázással. A fiatal fiú lehajolt hozzá és megsimogatta. Nem törődött vele, hogy összekoszolja.

– Igen – bólogattam. – De nem tudtam magammal vinni Angliába. Úgyhogy Áfonya maradt Fitjarban.

– Áfonya? – vonta fel a szemöldökét és a válla fölött rám nézett. Áfonya kihasználta ezt és arcon nyalta Landot.

– Nekem tetszik, úgyhogy csend! – szóltam be neki, mielőtt ő is kinevetett volna. – Szóba se hozd! – Lando felnevetett, mire meleg lehelette gőzölgő páraként szállt fel. A derekamra csúsztatta a kezét és közelebb húzott magához. Melengetett a közelsége. – Be...be akarsz jönni? – kérdeztem tőle halkan, pedig csak ketten álldogáltunk a fagyos udvaron. Lando szemei csillogtak.

– Tudom, hogy nehéz! – vallotta be végül és mindentudóan méregetett. – De itt vagyok. Veled maradok – gondolkodás nélkül jöttek a szavak, át se gondoltam.

– Megígéred? – leheltem. Vajon ő is érzi mennyire nyomja valami belülről a bőrömet? Hogy azok a méregtől csöpögő szavak úgy akarnak kitörni a számon, mint a mindent elpusztító vulkán? Mert azt tényleg mindent elpusztít majd. Érzem.

– Megígérem! – bólintott komoran. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Apa tovább dolgozott, mit sem sejtve ki áll épp a ház takarásában.

– Hát akkor...üdv nálam! – néztem mélyen a szemébe és az ajtó fele indultam. Minden lépés mázsásnak tűnt, a kilincs szinte égetett, ahogy a kezemet ráfektettem. Benyitottam az ajtón, mire otthonos meleg fogadott. Mona dúdolva gyurmázott a nappaliban, míg a kedvenc meséjét nézte a tv-ben. A konyhába léptem. Anya ott állt a konyhaablakban és még mindig azt fürkészte, mi miatt őrült meg annyira Áfonya. Ugyan olyan fiatalnak tűnt, mint mikor utoljára láttam. Mély zöld szemei élettel telik voltak, pirospozsgás szeplős arca ragyogott. Hosszú vöröses szőke haja most is fonatban kísérte vastag csípője mozgását. Megreccsent a talpam alatt a parketta, mire összerezzent. Lehalkította a rádiót és megpördült. Akkor találkozott össze a tekintetünk.