Hideg játék - lando norris

17.

Az ujjammal türelmetlenül doboltam a műszerfalon. Nem terveztem soha többé visszajönni a gazdag negyedbe, éppen elég volt az az egy látogatás is. Most mégis itt kanyarogtunk a szűk kis utcákba. Levert a hideg verejték, mikor észre vettem Noah házát. Újra a szemem előtt láttam Lando szomorú, szinte már kihűlt arcát. A fiúra néztem. Úgy ült mellettem, mint egy karó, az ismerős házat bámulta. Elfojtott düh torzította az arcát, a keze megállás nélkül remegett. Halkan szóltam hozzá:

– Most haragszol rám? – kérdeztem félénken, mire Lando felém kapta a fejét. Bár régen örültem volna annak hogyha a fiú nem szól hozzám, most mégis zavart. Elmondhatatlanul. Lassan megrázta a fejét és durván megdörzsölte az arcát.

– Dehogy! – motyogta el megkönnyebbülten. – És te?

– Nem tartalak annyira szörnyűnek! – vontam vállat. Hangos nevetés volt a reakció rá. Megsimította az arcom, a monoklimon időzött durva keze. Lehunytam a szemem, nevetségesen élveztem az érintését.

– Én se téged! – pöckölte meg az orrom, mire grimaszolva húzódtam el tőle. – Ezt a káromkodásért!

– Disznó! – kiáltottam fel derűsen és kiszálltam az autóból. Látszólag már nyoma se volt a futólagos vitánknak, engem mégis árnyként követtek a kimondatlan szavak és a gondolatok. A szél belekapott kócos hajamba, ahogy a hatalmas ház felé sétáltunk. Óriási ablakok keretezték a házat, a hatalmas udvaron a medence kék vize megcsillant, ahogy oda néztem. Megforgattam a szemem.

– Mi az? – fel sem tűnt, hogy szinte meredten bámul a fiú. Hangja durván csengett, mégis hallottam benne a derűs kíváncsiságot. Hogy van ennyi álarca?

– Ennek az embernek mindene megvan... – ráztam a fejem felháborodva. Szó sem volt arról, hogy irigy lennék, csupán nem fért a fejembe, hogy csinálhat ilyen szörnyű dolgokat, mikor látszólag csodás élete van. Noah néhány évvel volt csak idősebb nálam, okos, művelt férfi, sármos mosollyal és pajkosan csillogó szemekkel. Fakó barna haja mindig elegánsan volt fésülve, úgy tűnt ad a kinézetére. Egyedül a zöld szemei csillogtak mindig pirosan. Ha nem ismertem volna ilyen közelről, azt is mondhatnám, hogy egy jó lelkű férfi, akinek fontosak a barátai. Csak egy bökkenő volt. Noahnak nem voltak barátai.

– Az, hogy megvan mindene, még nem jelenti azt, hogy boldog is – magyarázta nekem Lando, még felsiettünk a fekete márványlépcsőn. Összevontam a szemöldököm.

– És te? Te boldog vagy? – kérdeztem hangtalanul, mikor felértünk az ajtóhoz. Remegő kezemmel a csengő fele nyúltam.

– Nekem nincs meg mindenem – jelentette ki a szemembe nézve. Összeszűkült szemmel néztem rá. Mégis milye nincs meg ennek a szerencsétlennek? Végül megforgattam a szemem és újra az ajtóra meredtem. Majd határozottan megnyomtam a csengőt. Mély levegőt vettem és próbáltam megnyugodni, bár a fejemhez vágott mondatok se segítettek nagyon. Ott visszhangoztak a fülemben. Megbízom benned. Szinte viszketni kezdett a bőröm. Öblös lépteket hallottam, így kihasználtam azt a pár pillanatot, amit még kettesben töltöttünk. Tudtam, hogy ez nehéz lesz Landonak és azt akartam hogy tudja, lesz valaki a házban, aki ott áll mellette és támogatja.

– Azért nem kerestelek, mert nem akartam, hogy gyengének láss! – hadartam el, mielőtt kivágódott az ajtó és egy nővel találtuk magunkat szemben. Valószínűleg a takarító nő volt. Eszembe jutott hányszor takarítottam én is különböző házakat, hogy tudjam fizetni a kis lepukkant lakást a gettó szívében. Rámosolyogtam a nőre, aki zavartan viszonozta azt, és elállt az útból. Besiettem a melegre, el Lando átható tekintete elől. Valahol útközben vissza zárkózott mellém ő is. Onnan tudtam, hogy meleg kezét támogatóan a vállamra tette, majd megszorította azt. Ő lépett be a hatalmas nappaliba először, magabiztos léptei megbabonáztak. Az óriási nappali brutális fényei elvakítottak, fehér fotelek és egy hosszúkás kanapé terült el a helyiségben. A dohányzó asztalon pár könyv foglalt helyet és egy fekete kis dobozka. El se akartam képzelni mit tárolt benne. Lando ledobta magát az egyik díszes kanapéra, aminek két hosszúkás karfáján a két szőke fiú támaszkodott. Mind a kettőn ugyan úgy fekete ing, és bőrdzseki volt, kócos hajuk az arcukba lógott. Olyan egyformán mozogtak, hogy kirázott a hideg. Amikor Lando leült a két szőkeség egymásra nézett, és gonosz, szinte már kegyetlen mosollyal fordultak a szoba másik végébe. Ott, ahol Noah ült. A férfi mintha összerezzent volna az ikrek mosolya láttán. Lando úgy ült, mint valami főúr, a két fiú hűségesen foglalt helyet körülötte. Hedda mellettük álldogált, vörösre festett ajkán ugyan az a mosoly játszadozott. Eszméletlenül nézett ki. Szőke, állig érő haja csak úgy ragyogott, fehér garbója és fekete szövetnadrágja a testére feszült. A rengeteg fülbevaló a fülében hangosan összekoccant, ahogy hátra tűrte szőke haját. Olyan lazaság és felsőbbrendűség áradt ezekből az emberekből, hogy pislogni is elfelejtettem. Odasétáltam Hedda mellé, próbáltam jobban szemügyre venni Noah arcát. Pontosan olyan szörnyűen nézett ki, mint én. Az orra eltört, a szemöldöke fölött friss varrás volt. Egyáltalán nem sajnáltam. Azok után amit velem művelt, egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ő is engem méregetett komor arccal, majd szárazon elnevette magát, ami károgásra hasonlított.