Hideg játék - lando norris

27.

Az élet megtanított arra, hogy nem mindenki érdemel boldog befejezést, de sose gondoltam volna, hogy én is közéjük tartozom majd. Azt hittem szenvedtem már eleget. Talán ebben is tévedtem.

– Tíz ötven lesz! – motyogtam, szavaim épp olyan üresen csengtek, mint amilyen a szemem is volt. A velem szemben álló férfi elém tolta a pénzt, majd felkapva a könyvet elviharzott. Isaac mellettem ült, csupán biztató mosolyt küldött felém. A régi pénztárgépre meredtem. Két hete dolgoztam ismét a könyvesboltban, a kórházban és a lakásommal szembeni pizzériában. Egy perc nyugalmat sem hagytam magamnak, ha tudtam aludni négy órát, azt már egész jónak könyveltem el. Két hete pont ilyenkor estem be a könyvesboltba, csurom vizesen, összetörten és mikor Isaac döbbenten a szemembe nézett, csak annyit tudtam kinyögni, hogy: "Igazad volt." Azóta sínylődtem itt. Igazából mindenhol. Azóta érzem, hogy semmi értelme az életemnek. Egy senki vagyok. Egy gettó töltelék akinek semmije sincsen. És a beismerés oly erősen csapott mellkason, hogy összerogytam alatta. Thomas mohó mosollyal nézné mi lett belőlem. Végre elégedett lenne. Talán tényleg igaza volt. Hiba, hiba, hiba! 

– Mikor ettél utoljára? – rántott ki Isaac halk hangja a mérgező gondolataimból. Felé néztem, szemem olyan üveges volt, mint a velem szemben levő kétszárnyú ablak. Arcom leginkább egy maszkhoz hasonlított. Hetek óta nem lehetett rajta mást látni, csak egy komor álarcot. Én magam sem tudom – vágtam volna rá legszívesebben. Talán egy napja. Talán több.

– Reggel mielőtt ide jöttem – húztam végig az ujjam a hosszúkás, kopott asztalon. Rég lekopott már róla a festék. Pislogtam párat, olyan volt mintha még azt is elfelejtettem volna. Az világos lámpák bántották a szememet, inkább a sötét égre figyeltem az ablakon kívűl.

– Az előbb azt mondtad éjszakáztál a kórházban. Isla... – elhúztam a számat. Fenébe.

– Útközben...

– Ne hazudj! Ez így nem mehet tovább! Teljesen tönkretetted magad! – haha. Nem. Nem én tettem tönkre magam. Én csak próbálom menteni magam a teljes összeroppanástól. – Mégis miért nem lépsz ki az étteremből? – állt fel lassan és jéghideg bőrömhöz ért. Elhúzódni se volt kedvem. Nem volt erőm semmihez. Már nem.

– Mert akkor otthon kell lennem – vágtam rá, mielőtt átgondolhattam volna. – És én nem akarok otthon lenni – mert minden rá emlékeztet. Ott van az illata, a ruhája, az emléke. És én nem akarom még csak látni se.

– Akkor ezért aludtál múlt héten egy padon? – meresztette rám nagy szemeit. Megforgattam a szemem. Szőke haja most is kifogásolhatatlan volt. Régen ez tetszett. Most meg mindenhol azokat a kócos barna fürtöket, meg a hozzá tartozó kékes zöldes szemet látom. Lehet megőrültem?

– Nem volt értelme haza menni. Két óra volt a két műszak között – vontam vállat. A láthatatlan teher a vállamra ült, úgy húzott le, mint egy kő az óceán mélyére. Megnyaltam kiszáradt ajkaim és újra az ütött, kopott asztalt kezdtem tanulmányozni.

– Figyelj Isla, ha szeretnél róla beszélni, hogy mi történt a szigeten én meghallgatlak! Csak kérlek ne csináld ezt magaddal – kikerülve a könyvespolcok felé indultam. A régi kedvenc helyem az emeleti ablakban. Hányingerem lett tőle. Ahogy az áfonyás fánktól és a zöldteától is. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Leginkább magamat. – Mikor kiszabadultál Thomas karmai közül se voltál ilyen rossz állapotban... – ez megállásra késztetett. Egy pillanatra eltorzult az arcom a visszatartott könnyektől, a számhoz kaptam a kezem. Fájt. Annyira nagyon nagyon fájt. Két hete sírtam utoljára. Mintha egyszerűen nem tudtam volna többet sírni. Pedig akartam. Annyira akartam, megkönnyebbülés lett volna.