Hideg játék - lando norris

9.

Csendben, csukott szemmel akartam magamra vissza húzni a takarómat. Végig tapogattam magam mellett mindent, de nem lett meg, én pedig egyre jobban kezdtem fázni. Megmozogtattam a testemet, ami túlságosan is zsibbadt volt. Miért csinálom ezt magammal? – tettem fel a kérdést, mint minden reggel. Hallottam, ahogy Maeve a szomszédban fürdik. Kipattantak a szemeim. Túl világos volt a szobában, valószínűleg elfelejtettem leengedni a redőnyt. Mozgolódni kezdtem, úgy éreztem lezsibbad a karom, és csak akkor tűnt fel, hogy nem csak alattam süpped be az ágy. Lando mellettem feküdve, a tenyerembe hajtva fejét, békésen aludt. Meg sem mozdult. Annyira nyugodtnak nézett ki, hogy pillanatokig muszáj volt bámulnom őt. Végül lassan elhúztam a kezem tőle. Lábujjhegyen mentem ki a szobából, néha felszisszentem, mikor megreccsent a parketta alattam. Megkönnyebbülve sóhajtottam, amikor végre becsuktam magam mögött az ajtót. Eltűrtem a kócos tincseimet és megdörzsöltem az arcomat. Az asztalon hevert a telefonja és a pénztárcája. Hirtelen azt se tudtam, hogy került ide. Megrezzent a telefonja, majd még vagy százszor. Csak úgy záporoztak az értesítések. A konyhába indultam kávét főzni. Az öreg konyhaszekrény megsárgult polcáról levettem a húgom által festett bögrémet. Festett rá pillangókat, virágokat és mindent amit szeretek. Levettem a fémdobozt amiben a kávéport tartottuk. Túl könnyű volt. Felnyögtem.

– Basszus! – néztem fel a plafonra, majd összerezzentem mikor a szemem sarkából megláttam a törölközőbe bugyolált lakótársam. – Jézusom Maeve, ezt ne csináld többet! – szóltam neki.

– Bocs! – nevette el magát hangosan. – Nekem is csinálsz? – bökött az állával a kávés dobozra. Megkopogtattam. – Elfogyott? – mélyet bólintottam.

– Elmész boltba? Én nem akarok mert... – kerestem az indokot. Kellemetlen volt, ahogy álltunk egymással szemben, néma csendben.

– Mert itt aludt a barátod. Értem én – tette fel megértően a kezét. Megvakartam a tarkómat.

– Ő nem a barátom – ellenkeztem feltűnően hangosan.

– Oké, Isla. Elmegyek kávéért – nézett rám sejtelmesen és ott hagyott a konyhába. Utáltam, mikor ezt csinálta. Neki támaszkodtam a konyhapultnak, fejemet párszor gyengéden odavágtam a szekrényhez. Kint az étkezőasztalon megint rezegni kezdett Lando telefonja. Nem bírtam a kíváncsiságommal, kimentem a készülékhez. Valaki hívta. Többször is próbálkozott egymás után.

Emilia.

Hunyorogva figyeltem a híváshoz beállított képét. Egy étteremben ült, maga elé bámulva mosolygott a tortájára. Tele volt gyertyákkal. Hosszú barna haja gyönyörű természetes hullámokban lógott az arcába, zöld szemei tökéletesen illettek hozzá. Mosolya a füléig ért. Kedvesnek tűnt. Szeplős arca ártatlanságot tükrözött. Nem láttam jobban, túl homályos volt a kép. Elsötétedett a képernyő, majd felvillant. Hangposta. Hirtelen meghallottam a lány hangját.

– "Lando! Hahó, hova tűntél? Lando? Aggódom érted. Úgy volt, hogy este ide jössz...Elfelejtetted?" – kellemes volt a hangja. Értelmesnek tűnt. – "Nem baj, felejtsd el, nem haragszom. Csak hívj vissza!" – a számat rágcsáltam. Emilia. Még a neve is kifinomultan csengett. Gondolom ő nem ott lakik, ahol mi. Dobolni kezdtem a lábammal.  Vártam, hátha egyszer csak kinyílik az ajtó és Lando jön ki a szobámból. De nem jött. Percek teltek el, fel alá járkáltam a házba. Úgy éreztem kikopik alattam a parketta. Azóta se néztem meg ki hívott tegnap este, az érdekelt inkább, hogy mi a franc történt tegnap este?! Nem tudtam hova tenni. Azt amit ő csinált, és azt se amit én. Hátra kaptam a fejem, mikor csengettek párat. Maeve nem vitt magával kulcsot – gondoltam magamba és az ajtóhoz sétáltam. A szennyesből kivett ruhák voltak rajtam, a hajam valami katasztrófa volt. Rámarkoltam a kilincsre és kitártam az ajtót. Mosolyom azonnal eltűnt az arcomról. Éreztem, ahogy a vér kiszökik belőle. Nyeltem egyet. Isaac állt előttem, dagadt szeme alatt hatalmas lila monokli volt, szája véres és felrepedt. Valaki durván helyben hagyta. Ujján gipsz volt. Eltátottam a számat.