Hideg játék - lando norris

10.

Morgolódva rágtam tövig a körmeimet reggel. Az ágyamon ültem, munkaruhám gyűrötten lógott rajtam. Lando illata azóta itt keringett, hiába szellőztettem többször is. Felsóhajtottam. Isaac a kanapén aludt éjjel, Maeve meg ahányszor meglátott kérdőn nézett rám. Válaszolni már nem tudtam. Összejött minden.

– Mit keres itt? – suttogta oda, mikor megint csak ketten maradtunk.

– Tegnap az ajtóban várt. A földön ült, ki tudja mióta...

– Isla te nem vagy ekkora idióta, mint amilyennek most látszol. Tudom, mert ismerlek. Nem kell azért sajnálnod, mert magadat látod benne – túl nyers szavak reggelre. Magadat látod benne...

– Nem látom magamat benne. Egyszerűen csak.. – megakadtam. Nem tudtam folytatni a mondatot. Igazából miért is engedtem meg neki, hogy itt lakjon?

– Nem tartozol neki semmivel, szóval tűnjön el innen. Nem fogom kifizetni az ő szarságait is. Érted a tűzbe mennék, de ő miatta egy kavicsot se fogok megmozgatni – jelentette ki a vörös hajú lány. Hátra hőköltem, még soha nem hallottam így beszélni Maevet. A kezembe nyomta a kávémat és otthagyott a pici konyhába. Csapódott a bejárati ajtó, Maeve elment. Csend. Magadat látod benne...

– Mindig is utált – támaszkodott neki a falnak Isaac. Fogalmam se volt honnan került elő.

– Csodálkozol? – kérdeztem vissza. – Vészesen fogy az időd, a helyedben aggódnék – vontam vállat.

– Ne aggódj, Isa. Ki fogok találni valamit – biztosított róla. – Dolgozni mész? – mért végig.

– Igen – ittam ki az utolsó kortyot is. Szőke hajam kócosan meredezett a vállamon. Nem volt kedvem fésülködni. Végig vezette tekintetét a hosszú bézs nadrágomon és szövetkabátomon. Nem értettem mit bámul. – Te is utánozhatnál – szóltam durván.

– Elvigyelek? – kérdezte lágyan, hízelgően. Az órámra néztem, majd mikor a már megszokott időben megszólalt a csengő, megráztam a fejem.

– Találj magadnak és anyukádnak egy lakást – veregettem meg a vállát és kikerültem. A nyakamba kaptam egy sálat és hatalmas lendülettel tártam ki a bejárati ajtót. Lando ott állt, sapkája alól kilógott barna haja. Halványan elmosolyodott, kezét a zsebében tartotta. Arrébb állt, hogy ki tudjak menni az ajtón.

– Reggeliztél már? – kérdezte, ahogy kiértünk az utcára. Felé fordultam.

– Általában nincs időm enni. Örülök, ha nem kések el – nevettem el magam. Kinyitotta nekem a kocsi ajtót.

– Maeve az előbb ment el. Pont összefutottam vele – világosított fel. Mélyen bólintottam.

– Befogadtam Isaacot – szakadt ki belőlem hirtelen. Fogalmam se volt miért mondtam el neki. Elhúzta a száját.

– És miért? – kérdezte óvatosan. Magadat látod benne...

– Mert...mert sajnálom a családját. Nem őt, hanem a családját – dörzsöltem a homlokom. Lando a fejét rázta, de nem szólt hozzám. Felém nyújtotta szabad kezét, ami kettőnk között megállt a levegőben. Végül szó nélkül megsimította a combomat, majd rámarkolt a kormányra és rátaposott a gázra.

– Még elkell intéznem valamit. Remélem nem baj... – pillantott felém, türelmesen várta mit válaszolok. Bólintottam. – Utána elviszlek reggelizni!

– Igazán nem szükséges, nem vagyok – belém fojtotta a szót a megmorduló hasam. Ahogy kiértünk a lepukkant negyedből, az élet mintha megindult volna. Még a fények is jobban világítottak. Sopánkodva néztem a szebbnél szebb házakat. A miénkhez képest palotának tűntek. Nem mondom, hogy ilyenben akartam volna élni, de jobb lett volna annál a gyomorgörcsnél, amit minden hónap végén éreztem. Az a mindent felemésztő félelem, hogy legyen elég a számlákra. Bármit képes lettem volna elvállalni, hogy ki tudjam fizetni. Senkinek nem kívánom ezt az érzést...