𝙩𝙬𝙚𝙣𝙩𝙞𝙚𝙩𝙝

1.8K 147 12
                                    

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

A könnyeknek nem lehetett parancsolni; szinte egymással versengve szántották végig arcomat, én pedig olyan szorosan bújtam az évek óta nem látott legjobb barátom nyakába amennyire az csak lehetséges volt.

Olyan jó volt egy kicsit újra azt érezni, mint régen.

Amíg karjait szorosan a derekam köré fonva ölelt; érezhettem a régmúlt gondtalanságát és a derűs mindennapok éteriségét. Sírtam, mert úgy hiányzott Taemin, és sírtam mert úgy hiányzott az az élet amit már sosem élhetek.

– Minnie, azt hittem már sosem látlak újra – szólalt meg néhány perc elteltével mire alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam feltörő zokogásom.

Úgy hiányzott a hangja is...

Hosszú percekig ölelkezve álltunk a lépcsőház visszhangzó folyosóján és hallgattuk ahogy a gyerekkorunk emléke körülvesz. Az én legjobb barátom a legkilátástalanabb jelenembe hozott egy pillanatnyi keserédes boldogságot.

- De hogyan? - suttogtam, miután felocsúdtam. Nem is értettem, hogy hogyan lehetséges mindez. Annyira abszurd volt a helyzet, hiszen éppen a gyerekkori legjobb barátom öleltem magamhoz, akivel évek óta megszakadt a kapcsolatom, mivel ő Japánba költözött a családjával. Nem is hittem volna, hogy újra találkozhatok még vele.

Az élet elsodort minket egymástól.

– Egy ideje már visszajöttem – szólalt meg Taemin, majd hátrébb lépett, hogy a szemembe nézzen és megpillantottam a könnyeit, amelyek a lelkemig hatottak. – Én próbáltalak keresni téged, de nem találtalak. Csak annyit tudok amennyit a szomszédok mondtak, de azt senki sem tudta elmondani, hogy mi lett veled, vagy hogy hová mentél. Én mélyen megdöbbentem azokon... – mondta nehezen, majd lesütötte a pillantását és inkább nem folytatta.

Abban a pillanatban a levegő is nehezebb lett. Minden megfagyott, és az évek óta cipelt fájdalmam sajgott bennem.

– Igen - hajtottam le a fejemet. A hangom megtörten csengett, de képtelen voltam azt elrejteni és felesleges is lett volna. – Számomra is a mai napig felfoghatatlan mindaz ami történt. Az ember nem is gondolná, hogy egyik napról a másikra tragédiák árnyékolhatják be az egész életét - mondtam és lehunytam a szemem, mintha azzal megakadályozhattam volna a könnycseppek szüntelen áradatát.
– Nagyon nehéz – ejtettem ki a szavakat sírástól remegő ajkakkal. – Én... annyira egyedül maradtam – zokogtam fel keservesen.
Nem tudtam tovább magamban tartani az igazságot.

Arcom a kezembe temettem és próbáltam csillapítani a haszontalan bőgést, de ez nem mindig ment egyszerűen és ez pont egy ilyen alkalom volt. Úgy éreztem egy világ súlya nehezedik rám és ezt a terhet sosem tehetem már le, mert ha megtenném, az mindent felemésztene.

Taemin váratlanul a mellkasához vont és szorosan ölelt újra magához, mire bennem megtört az a gát, amely egészen eddig igyekezett elnyomni bennem a fájdalmat, mivel nem engedhettem meg, hogy bármikor is elhatalmasodjon rajtam és magával rántson.

S, most mégis itt volt, éreztem a keserűségét, de nem rántott a mélybe, mert itt volt a legjobb barátom, hogy megtartson és ne hagyjon lezuhanni. Még mindig hihetetlen volt, hogy mindez nem csupán illúzió, de akkor még ezért az érzéki csalódásért is hálás lettem volna, hiszen szükségem volt valakire, vagyis pontosabban egy őszinte barátra.

Mikor már csak szipogva bújtam Taeminhez a lelkem kicsit lenyugodott, olyan volt, mint amikor a vihar továbbáll a tenger egy kisebb öbléből és a háborgó vízfelszín egészen kisimul. Viszont miután utolért a felismerés már azt csalt újabb könnyeket a szemembe.

stress ~ jikook ✔️Where stories live. Discover now