stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙞𝙛𝙩𝙮-𝙨𝙞𝙭𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Hatalmas szoba, elegáns bútorok, selymes ágynemű, s fojtogató könnyek, miket először nem is tudtam hová tenni. Nem tudtam, hol vagyok. Semmit sem tudtam. Fájt a fejem, szédült velem minden. Mintha másnapos lennék, de nem voltam.

S ahogy minden tisztább lett, nem tudtam visszafojtani a könnyeket. Fájt, s megrémisztett az igazság.

Ő tényleg megtette velem ezt is. Őszinte volt a csalódás, a rettenet, s elviselhetetlen a tudat.

Akkor még talán nem is ismertem fel, hogy apránként megtörik a szívem.

S nem értettem, a boldogság miért ilyen elérhetetlen, miért csak pillanatok tört részéig marad? Olyan kegyetlenül igazságtalan, hogy mindig ott leselkedik, Ő, az elkerülhetetlen. A fanyar íz, a boldogság ellentettje.

Nem tudtam kikeveredni ebből az átkozott állapotból, csak sírtam szakadatlan.

Úgy tűnt sosem tudom abbahagyni, nem akart csillapodni.

– Jimin? – ütötte meg a fülem a nevem félreismerhetetlen csengése, mi csak még több könnyet fakasztott. – Fáj valamid? – szólt bizonytalanul, de ha igazán akartam volna se tudtam volna felelni kérdésére.

Fájt? Igen, sajgott...

Nem tudott velem mit kezdeni, csak leült mellém, egyre csak ugyanazt kérdezve.

– Mégis, mi bajod? – fogta közre vállaim, mire rápillantottam könnyek fátylából.

– Sosem kellett volna elhoznod! – fakadtam ki. – Van fogalmad róla, hogy milyen nyomorult érzés? – zokogtam. – Nem tudod, mennyire rettegek, és milyen egyre csak a szüleim arcát látni magam előtt, akik amiatt haltak meg, mert felültek egy rohadt repülőgépre! – zúdítottam rá mindent, ami bennem kavargott.

– Hogy mi? – vonta össze szemöldökét. – Nem hittem, hogy ez az oka... – szabadkozott, s nem is tudott semmi többet mondani.

– Végül mindig ugyan oda jutunk – ingattam meg a fejemet. – De hiszen, te megmondtad, csak bántai akarsz és ezt remekül csinálod – mondtam ki keserű iróniával, s talán ez égette leginkább a lelkemet.

A tény, hogy sosem értem számára annyit, mint azt szerettem volna, hogy sosem tekintett többnek egy eszközél, puszta tárgynál, én pedig mégis elviseltem mindezt.

– Akár hiszed, akár nem, nem azért tettem, hogy bántsalak – vallotta meg. – Én azt akartam, hogy velem legyél, mert itt a helyed, mellettem – felelte.

– Miért? Miért? – csattantam fel, s ezúttal én voltam az, aki képtelen volt fékezni az indulatait. – Légy bárhol, egy perc alatt találhatsz valakit, aki pótol engem – csúszott ki ajkaimon az az igazság, ami mindig is félelembe tartott.

– Ha így lenne, szerinted még velem lennél? – vonta fel szemöldökét. – Sosem találtam olyat, mit te – pillantott végig rajtam. – Senki sem volt ilyen – rázta meg a fejét. – Senki sem érte ezt el. Senki sem váltott ki belőlem nyugalmat, de te... elég ha itt vagy, ha nézlek és a létezésed feloldoz, te béke vagy az örök háborúmban – fogott az államra, s a könnyek egészen más jelentést nyertek, mik ekkor váltak útra lelkem tükréből.

– Ha ilyeneket mondasz, egyszerűen nem tudom, mit gondoljak – szipogtam.

– Gondold azt, hogy különleges vagy, mert az vagy – felelte. – Mert te vagy, az, aki tökéletessé tesz, és te vagy az egyetlen, aki számít az életemben – mondta és ez a vallomás, valami olyan érzést hívott elő, amely mindent elsöprő erővel gyűrt le minden addigit.