𝙚𝙥𝙞𝙡𝙤𝙪𝙜𝙚

417 71 28
                                    


– Van fájdalom, ami a hiányból fakad. Azóta is érzem. De ez a hiány más, mert ami hiányzik, az igazából sosem létezett – a fotel karfáját markoltam, magam sem tudom miért. Talán, hogy el ne ragadjon egy semmiből jövő széllökés. – Tudom, hogy nem kellene, de még mindig úgy érzem, ő az egyetlen, aki visszaadott mindent, amit mások elvettek. Nekem ő nem csak egy szerelem volt. Ha az lett volna, most nem ülnék itt.

– Pontosan, mert a saját illúziódba szerettél bele – bólogatott a terapeuta. – A magány és a nehézségek, amiket egyedül cipeltél kimerítettek. Aztán jött valaki, aki hiába bántott, te mégis úgy érezted, segít. Enyhítette a magányt, megoldott minden gondot, védelmezett, és néha még kedves is volt. Persze, hogy az agyad igyekezett róla csak a jót láttatni veled. A rossz mellékes, ha cserébe végre valaki van melletted.

– El tudom engedni őt valaha? – hangzott a szomorú kérdésem, valamivel később.

– Igen, Jimin. Amikor majd boldog leszel az életedben és megtanulod szeretni magad – jött az ítélet.

– És ha sosem lesz ilyen?

– Lennie kell – felelte. – És neked hinned kell benne, hogy lesz ilyen. Ez az első lépés.

– Az életem szörnyű. Hiába tettem, amit mondtál. Ez a megbocsátás dolog... – haraptam el a mondat végét. – Csak a testvéremnek bocsátottam meg, mert a vérünk összeköt, de ha ránézek, még mindig érzem magamban a haragot. Ez normális?

– Persze. Hiszen úgy látod, ő vett el tőled mindent.

– Igen, ő volt. Én nem akarom gyűlölni őt, de nem tudok szabadulni az utálattól.

– Addig nem is fogsz tudni, amíg nem ereszted el azt az illúziót, amibe annyira kapaszkodsz – mondta fejcsóválva a terapeutám.

– Minden nap azon vagyok – győzködtem őt és magamat. – Már nem próbálok a nyomára bukkanni. Nem zaklatom a szüleit. Nem írok értelmetlen leveleket. Nem megyek többé olyan helyekre, amik rá emlékeztetnek. És nem ejtek több sebet szándékosan a testemen – soroltam a sikereimet. Szinte büszke is voltam magamra. Bánatos büszkeség volt ez.

– Remek – mosolyodott el. – Most pedig mondd el, hogy mi az, ami maradt! – kérte, és össze is tört az a büszkeség.

– Még mindig szoktam éjszaka sírni. Néha zokogva kelek fel egy-egy rémálomból. Máskor pedig álmatlanság gyötör. Ha már szóba került, kéne még abból a nyugtatóból... – jegyeztem meg kissé zavartan, majd így folytattam: – Még szoktam gondolni rá. Összeszorul a szívem, ha elképzelem, mi lehet vele. Gondolok arra, hogy ő vajon gondol-e rám néha. Emlékszik-e. Aztán eszembe jut az a nap, hogy milyen szépek voltak a szavai, és ezt követi az összes szép szó, amit valaha mondott nekem. És hiányzik az ölelése, minden érintése, néha még az is amikor bántott. És még mindig nálam van pár dolga, azok a kincseim. A pulcsijával alszom, de már az illata emléke sincsen rajta, ami miatt még többet sírok. Már régóta én is feketén iszom a kávét. Néha azt hiszem, már én sem tudok szeretni. Csak őt tudtam szeretni. Aztán eszembe jut, hogy mit mondott a szerelemről. Néha igazat adok neki. Sokszor fordulok meg az utcán, még mindig azt képzelem, egy nap majd visszatér. Nem bírom felfogni, hogy nem lesz ilyen. És néha kiborulok, minden ok nélkül, akár apróságokon. Aztán megijedek, azt kérdezem magamtól, ugye nem leszek olyan, mint ő. Utána meg az ablakba ülök, és nézem az utcát, mintha várnék valakit, aki sosem jön el. Sokat veszekedek a bátyámmal, néha azt kívánom, bárcsak ő tűnt volna el, amiért meg utálom magam. És végül mindig csak utálom magam. És a francba, már megint... – megint elsírtam magam a terápián.

– Mit mondtam erről? – vonta fel a szemöldökét a velem szemben ülő. – Örülünk, ha sírsz, így lesz könnyebb a lélek – válaszolt maga.

– Én miért nem érzem soha, hogy könnyebb? – töröltettem az arcomat.

– El jön az is – állította biztosan, én meg hinni akartam neki, megint.

Mikor lejárt az idő kiléptem a napfénybe. Simogatta a bőröm.
Aranyillatú volt a sárgás fény. A napsugarak gyógyítanak, ebben a reményben indultam el a járdán, úton hazafelé.
Most mintha könnyebb lenne tényleg – jegyeztem meg magamban, és halovány mosoly jelent meg az arcomon, amit akkor észre sem vettem, mint ahogy azt sem, hogy aznap nem néztem visszafelé.

________
Meg is hoztam az epilógust.
Ezzel búcsúzunk is a történettől.
Sajnálom, ha nem nyerte el mindenki tetszését a lezárás, de ez már csak ilyen...
Nem ígérem biztosan, hogy fogok még fanfiction-t írni, de BL sztorikat biztosan, amiket majd ezen a profilon olvashattok —> celestia_alexis
Még egyszer köszönöm, hogy itt voltatok!
Remélem, találkozunk még! 🩷
Az érdektelenség miatt, értelemszerűen nem tudom megcsinálni a kérdezz-feleleket, viszont, ha valakinek mégis van valami kérdése, gondolata a könyvvel kapcsolatban, az ne tartsa magában, itt kommentben még szívesen beszélgetnék veletek!🩷

stress ~ jikook ✔️Where stories live. Discover now