stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙞𝙛𝙩𝙮-𝙩𝙝𝙞𝙧𝙙

𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠

Sosem eredtek el a könnyeim. Még magamért sem sírtam, talán még gyerekként sem.

Most mégis az elvesztés félelmében elhomályosult a látásom.

Jimin, az egész életem egybetartója, ő volt az, kire mindig is vágytam. A két karomat törtem volna el, ha saját magam veszem el őt magamtól.

Nem akartam, hogy így legyen. Nem akartam bántani.

– Ugye nem lesz baja? – kérdeztem Dr. Choit mihelyt kijött Jimintől.

– Kitisztítottam és  összevarrtam a sebet, viszonylag sok vért vesztett, de az állapota nem kritikus, nem volt túl mély a seb, így nem ért létfontosságú szervet a szúrás – tájékoztatott, mire megkönnyebbültem. – De beszélnünk kéne erről – mondta és a rendelőjében nyíltan elmeséltem a történteket, azt amire emlékeztem...

– Nézd, ennek így nem lesz jó vége – kezdte. – Ne tedd ezt vele, kérlek – mondta, én pedig némileg felháborodva meredtem rá.

– Nem akartam ezt csinálni! – fakadtam ki. – Szükségem van Jiminre! Soha sem engedem el – közöltem vele.

– Talán, szereted? – vonta fel szemöldökét.

– Hogy mi? – néztem rá hitetlenül. – Tanult ember vagy, nem gondolhatod komolyan, hogy ilyesmi létezik – méltatlankodtam.

– Akkor engedd el – mondta egyszerűen.

– Nem érted? Szükségem van rá – jelentettem ki nyomatékosan.

– Ez nem igazságos vele szemben, ő szeret téged, ezét viseli el mindezt – közölte.

– Ez már lényegtelen – legyintettem. – Vele jobb vagyok mint bármikor, ezt pedig nem vagyok hajlandó feladni – mondtam eltökélten. – Az orvosom vagy, támogatnod kéne, nem azt erőltetni ami ismét nyomorulttá tesz – vetettem a szemére ingerülten.

– Támogatlak, de nem egy másik ember kárára – felelte, mire fogtam magam és felálltam a fotelből.

– Nos, mindebbe nincs beleszólásod – pillantottam le rá. – Ő velem akar lenni, én meg vele és még ha ez másként is lenne, akkor is magam mellett tartanám. Mert az enyém – intéztem felé szavaimat, majd kisétáltam a szobából és megkerestem a kórtermet, amelyben a szőke fiút helyezték el.

Látnom kellett a saját szememmel is.

312-es szoba. Kinyitottam az ajtót, csak egy ágy volt bent, amiben ott feküdt ő. Mintha megkönnyebbültem volna, felsóhajtottam, s közelebb léptem hozzá lassan.

Sötét volt, csak az utcai lámpák ezüstös fényei világítottak be az ablakon. A fény éppen elég volt, hogy lássam szép arcát. Még így is túl sápadtnak tűnt.

Leültem az ágya szélére. Még így is olyan gyönyörű volt.

Hamvas rózsaszín ajkai, bársonyos, puha arca márványosan fénylett a félhomályban.

S mintha bánnám, lehajtottam a fejem. Sosem bántam, nem volt bennem megbánás egyetlen tettem után sem. Én sosem tévedtem, nem vétettem hibát, de most először ez hiba volt.

Halovány vétek, mélyen ült, de ott volt.

Az én szépségem örökké velem kell hogy legyen. Mellettem, hogy teljessé tegyen s erősé.

Vele a legjobb verziója voltam önmagamnak.

Megsimítottam arcát. Olyan törékeny volt, olyan esetlen.