stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙤𝙧𝙩𝙮-𝙨𝙚𝙘𝙤𝙣𝙙

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Bizonytalanság: ez volt az egyetlen biztos dolog a napjainkban s a kapcsolatunkban.

Az instabilitás, mindent megmérgezett.

Nem találtam a fényt azokban a sötét szemekben, amelyek nemrég még olyan édes illúziókba ringattak, az ajkairól többé nem hallottam ékes szavakat, kezei nem simogattak, csak erősen megragadtak, mintha a birtoklás utáni vágy és a düh lenne az egyetlen, amelyet érezni képes, pedig én tudtam, hogy az ő lelke valójában, igenis gyönyörű, s ő maga egy igazi csoda.

Minden egyes éjszakát Jungkooknál töltöttem, miközben abba a reménybe kapaszkodtam, hogy jobban lesz. Türelmesen tűrtem, hogy minden nappal több véraláfutás és seb borítsa a testemet, még akkor is, ha néha úgy éreztem túl sok mindaz, amit velem tesz.

Minden ígéretem neki szenteltem, ő lett a hitem, s mint elfogult hívő sosem adtam fel a reményt és imádkoztam érte.

Az idő viszont kettős játékot űzött velem, miközben Jungkook valamelyest lecsillapodott, az utolsó homokszem is lepergett a homokórában.

Lejárt az időm.

Nem akartam sírni, viszont éreztem, ahogy legördül az első könnycsepp az arcomon, miközben mélyen magamba szívtam a fekete hajú illatát.

Szorosan hozzásimultam s ujjaimat lágyan végigfuttattam selymes tincsei között. A felkelő tavaszi nap fényei aranyfénybe foglalták a pillanatot, amelyet igyekeztem örökre elmémbe vésni, hiszen talán ez lesz az utolsó reggelünk, az utolsó néma szerelmi vallomás, amelyet megengedhetek magamnak.

Végigsimítottam arcán s könnyes szemekkel néztem fel rá, míg ő békésen aludt.

Nem tudtam mit gondoljak, hiszen a heves birtoklás, amit felém tanúsított, azt diktálta, higgyek abban, hogy még nem most jött el a végünk, hogy nem fog csak úgy eldobni egyik pillanatról a másikra. Viszont a félelem sokkal nagyobb hatalommal bírt felettem s tudtam, hogy Jungkook számára igenis pótolható vagyok, sőt, ha akarna sokkal jobbat is kaphatna nálam.

Tisztában voltam azzal, hogy kevés vagyok.

Lehunytam szemeimet s alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam feltörni készülő zokogásom.

Sosem hittem volna, hogy ez a nap ilyen nehéz lesz, a szívemen mintha mázsás súlyok lettek volna s fogalmam sem volt, hogy meddig bírom még el...

- Jimin? - szólalt meg hirtelen Jungkook rekedtes hangon, mire egyből kipattantak szemeim s azonnal törölgetni kezdtem könnyeimet, pedig tudtam, hogy már úgyis látta. - Mi történt? Jól vagy? - kérdezte szemöldökét ráncolva, miközben szemeit végigfuttata rajtam, keresve az okot, amiért sírok.

- Semmi - szólaltam meg nehezen.

- Ne hazudj nekem! - dörrent rám.

- Én csak...tudod...ez semmi, csak... - hebegtem össze-vissza, mire végre kitaláltam mit mondhatnék. - Tudod, ma telt le az a bizonyos fél év - pillantottam fel rá. - És csak olyan hihetetlen, hogy újra szabad lehet Chanyeol... meghatódtam - tettem hozzá, nehogy véletlenül is rájöjjön a nyilvánvaló igazságra.

- Tényleg? Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő - jegyezte meg. - Jó, hogy emlékeztetsz, én teljesen elfelejtettem - mondta miközben felkelt az ágyból, hogy elkezdjen készülődni. - Ma elintézem, hogy kiengedjék, tehát holnapra már szabad ember lesz - közölte velem.

- Köszönöm - néztem rá könnyektől csillogó szemekkel és én is kikászálódtam az ágyból.

- Ez volt a megállapodás - vont vállat és belépett a fürdőbe, így én is gyorsan összekaptam magam és távoztam a szobámba, hogy egy zuhany után felöltözzek s kezdetét vegye az utolsó napom Jungkook titkáraként.