stress ~ jikook ✔️

𝙩𝙬𝙚𝙣𝙩𝙮-𝙛𝙞𝙧𝙨𝙩

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

– El is felejtettem milyen aranyosan festesz az én cuccaimban. Tény és való, hogy alig látszol ki belőlük és ez jól áll neked. Fogalmazhatnánk úgy, hogy egészen édessé tesz – sétált be Taemin a szobába meleg teje kortyolgatva és végignézett rajtam, mivel az ő bő pólóját viseltem ami egészen a térdemig leért és ebből gyanítottam, hogy ez a ruhadarab bizonyára még a barátomra is kifejezetten nagy lehetett.

Én már az ágyon ücsörögtem, egy gyors zuhany után, míg Taemin csak most végzett az esti teendőivel. Komótos léptekkel sétált el az ágyig, majd leült mellém, én pedig karon csaptam az előbbi beszólásáért.

Egészen nosztalgikus hangulat járt át és felötlöttek bennem azok az esték amelyeket együtt töltöttünk el. Emlékeztem a hosszas beszélgetésekre, amik sokszor reggelig tartottak, a sorozat- és filmmaratonokra, illetve arra a temérdek hülyeségre amit együtt csináltunk.

Legjobb barátokhoz híven rengetegszer aludtunk egymásnál, így olyan volt ez, mint amikor a kedvenc elfeledett hobbid újra űzni kezded és akár a biciklizést, ezt sem lehet elfelejteni. Igaz, hogy már semmi sem volt ugyanaz, de ez a helyzet olyan könnyű volt, mintha az a négy egymás nélküli év nem is lett volna.

– Hihetetlenül álmos vagyok – jegyeztem meg fáradtan ezzel megtörve a kialakult csendet, majd az arcom tenyereimbe temettem mivel úgy éreztem, menten elalszok.

– Pedig azt hittem még beszélgetünk egy kicsit, tudod, mint régen – szólalt meg csüggedten a mellettem ülő. Már éppen meg akartam vigasztalni, hogy holnap ezt is bepótoljuk, de ekkor hirtelen a kezemre fogott és elhúzta azt az arcom elől, majd nézegetni kezdte a csuklómat, amit először értetlenül figyeltem, de amit rájöttem, mit szuggerál olyan nagyon azonnal elfehéredtem és elrántottam a kezem, hiába volt már édes mindegy, hiszen úgyis látta azokat a nyomokat... – Ez... – akadt el a szava és meghökkenve nézett rám. – Téged elraboltak és megkötöztek? Vagy mi az Isten ez?

– Hogy mi? – néztem rá én is kölcsönösen döbbenten, de mégis mosolyra rándult a szám sarka a lehetetlen feltételezésétől.

– Mi más magyarázatod van arra, hogy kötélnyomok vannak a csuklódon és kötés is az egyiken? – magyarázta, én pedig igyekeztem kieszelni valami elfogadható választ, mivel a valóság vállalhatatlan lett volna számomra.

– Ez...ez csak egy kis baleset – kezdtem el, magam sem tudom mit mesélni. Csak úgy mondtam ami jött. – Szóval elmentem boltba a minap és nagyon sok cuccot vásároltam, aztán kénytelen voltam a textil szatyrot körbekötni a csuklómon, hogy ne ejtsek el mindent és így történt – hadartam a végére, mivel számomra is badarságnak tűnt ez az agyszülemény.

– Várj, ez most úgy nincs meg – szólalt meg elgondolkozva Taemin. – Ezt hogy is kéne elképzelnem?

– Aish, inkább hagyjuk, ehhez már túl fáradt vagyok – legyintettem és feljebb másztam az ágyon, majd a takaró alá bújtam.

– De Jimin! Ez egy fontos társalgás kellős közepe! – közölte, de nekem már alig jutott el a tudatomig mondanivalója.

– A lényeg, hogy senki sem rabolt el – motyogtam, és észre sem vettem, hogy miután ezt kimondtam azon nyomban el is aludtam.

***

Reggel fél hatkor a telefonom ébresztője sikeresen felkeltett, de nem csak engem, hanem a derekamat makacsul ölelő legjobb barátomat is.

– Te jó ég! Mégis ki hív éjnek idején? – mormolta mérgesen félálomban Taemin. – Állítsd már le azt a szart! – mondta nyűgösen.