stress ~ jikook ✔️

𝙩𝙬𝙚𝙣𝙩𝙮-𝙣𝙞𝙣𝙩𝙝

𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠

Éget, mérgez, felemészt. A tűzvész csak a pusztításhoz ért, semmi máshoz, nem hódol be, nem kegyelmez, s nem ismer normákat.

Bennem égett, s fel akarta emészteni a világot, mert újra felszabadult. Kitört az aranyozott kalitkából, ahová édes simításokkal kísérték be, s veszett vadként éledt újra, mert megsebezték.

A düh, ezúttal más volt, nem a megszokott, – a csalódottságból és féltékenységből táplálkozott; méghozzá azokból, amelyeket az okozott, aki ezen féktelen tüzet megszelídítette.

Eddigi életem során alig ismert érzések kerítettek hatalmukba, s gyűlöltem ezt, hiszen én sosem csalódtam. Az irányítás az én kezemben volt és lehetett szó bármiről minden az akaratom szerint történt. Viszont Park Jimin megváltoztatott minden szabályszerűséget, amely körülfonta az életem.

Őrült sebességgel vezettem a kietlen sötétben a villa felé, míg a szőke mellettem sírdogált némán, s hiába kérte, hogy lassítsak az hidegen hagyott, sőt csak még tovább hergelt.

Az lelkem háborgott, s az én szépségem, aki a gyógyírt jelentette számomra, egyszeriben méreggé változott, akit hiába is akartam kivetni magamból, már túl késő volt.

Képtelen voltam kontrollálni magam, újra túlnőtt rajtam az indulat, s már nem hatottak rám az ő gyönyörű szemei. Ő hazudott nekem s kijátszott engem miközben az ujjai köré csavart az átkozott gyönyörűségével.

Mikor megérkeztünk a villához egy bravúros, akciófilmbe illő megállást hajtottam végre majd egy szempillantás alatt kipattantam a járműből és a másik oldalra siettem, hogy a szőkét egy mozdulattal szállítsam ki az autóból ezt követően pedig a vállamra kapva vittem be a házba, s egyenesen az alaksor felé vettem az irányt.

Törhetetlenül haladtam lefelé a lépcsőfokokon, s szinte remegtem a dühtől. Erősen markoltam a fiú fedetlen combjait és az agyamat ellepte a vörös köd ahogy arra gondoltam, az a nyomorult alak így látta őt – hiányos ruházatban –, s kitudja mit művelt vele.

Hangosan kattant a kulcs a zárban, majd erősen vágtam be az ajtót magunk mögött. Határozott léptekkel vittem őt egészen a szoba közepén lévő ágyig és nemes egyszerűséggel lehajítottam rá.

– Most megfizetsz mindenért – közöltem vele kimérten miközben a feje fölött megkötöztem kezeit. – Garantálom, hogy soha ne feledd el a mai éjszakát – fogtam az állára és magam felé fordítottam a fejét.

– Jungkook, kérlek – nézett rám könnyes szemeivel. – Hadd magyarázzam meg – könyörgött nekem.

– Mit magyaráznál? – kérdeztem gúnyosan. – Minden világos – szorítottam nyakára a kezeim, mire ijedten rángatta meg a kezeit. – Te kavartál azzal az alakkal méghozzá úgy, hogy tudod, az enyém vagy! – emeltem fel a hangomat és egyre erősebben szorítottam kecses nyakát. – Az enyém vagy, mégis odaadtad magad egy utolsó senkinek – néztem rá szikrázó szemekkel miközben ő egyre csak sírt és levegő után kapkodott. Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy megfizessen azért, amit velem művelt, hogy sose feledje el kihez tartozik. – Biztosíthatlak, hogy ezek után eszedbe sem jut mással összefeküdni – morogtam idegesen és eleresztettem a nyakát, majd a hatalmas szekrényhez léptem, s mindent összeszedtem amire szükségem lehet.

Az eszközöket leraktam az ágy végébe, majd elővettem az éjjeliszekrény fiókjából egy öngyújtót.

– Jungkook – szólalt meg hallkan, mire felkaptam a fejem. Utáltam, hogy olyan szépen csengett a nevem dús ajkain. – Sosem voltam mással mióta veled vagyok – mondta elcsukló hangon.