stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙤𝙧𝙩𝙮-𝙛𝙤𝙪𝙧𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

– Hyung! – rohantam a bátyám felé, amint megláttam, hogy átlépi a börtön kapuját.

A nyakába ugrottam és nem is erőlködtem, hogy megfékezzem a könnyeimet. Csak megéltem az őszinte érzelmek kavalkádját, amelyek akkor a nyakamba zúdultak.

– Törpe, ez hogy lehetséges? – ölelt át szorosan Chan. – Nem hiszem el, hogy ez megtörténik – rázta a fejét, de mosolya levakarhatatlan volt és bármennyire is mutatta magát erősnek, bizony az ő szemében is ott csillogtak azok a bizonyos könnycseppek.

– Nekem is hihetetlen, de valóban vége ennek az egésznek – mondtam boldogan. – Most már itt vagy velünk – szipogtam.

– És még mindig kék az ég – sóhajtotta a mennyboltra bámulva, s belesajdult a szívem szavaiba.

Két év... Ennyi volt az az idő, amit elvettek tőlünk, ennyi ideig választottak el bennünket a börtön rácsai, de ezennel vége volt ennek a végtelennek tűnő szenvedésnek.

És Jungkooknak köszönhettem ezt, hiába is indult ez az egész fenyegetésként, ő mindazonáltal jót is cselekedett velünk szemben, hiszen az is elég lett volna, ha Chan életével fenyeget meg ahelyett, hogy alkut ajánl.

– Na de, Chan, azért nem egy földalatti bunkerben voltál rab. Láthattad az eget – jegyezte meg Taemin, aki ekkor lépett mellénk. – Na, induljunk, nehogy visszavigyenek itt, Chan – intett mosolyogva a kocsi felé.

– Igaz, tűnjünk el innen mihamarabb – bólintott a bátyám. – Soha, még a környékre sem akarom betenni a lábamat – jegyezte meg s mind elindultunk a kocsi felé.

Taemin segített a bátyám holmiját a csomagtartóba tenni, míg én végig a testvéremen csüngtem és ölelgettem.

Ez pedig azután is így folytatódott, hogy hazaértünk.

– Jimin, mióta élsz te ilyen luxus helyen? – esett le Chan álla miután beléptünk a lakásba. – Mármint mondtad, hogy nagyon jó állást kaptál és új házba is tudtál költözni, de ennek a háznak a bérleti díja is tuti, hogy egy vagyonba kerül – állt teljesen értetlenül a helyzet előtt.

– Nem fizet bérleti díjat – közölte Taemin, mire a bátyám összevonta a szemöldökét és teljesen összezavarodott.

– Hyung, beszélnünk kell – sóhajtottam. – Itt az ideje, hogy mindent őszintén elmondjak – jelentettem ki s bármennyire is nehéz volt, kénytelen voltam megmagyarázni a dolgok miértjét és megvallani az igazságot.

Egy forró tea mellett ültünk le a kanapéra, vagyis igazából a teák csak ott álltak érintetlenül az asztalon s teljesen kihűltek, míg én beszámoltam az elejétől a végéig, majdhogynem mindenről, és bár próbáltam kicsit szépíteni a történeten, Chan szinte sokkot kapva tátogott előttem, a szavakat keresgélve, amelyek kifejeznék a benne lejátszódó döbbenetet.

– Haha, ez kurva szar vicc – nevetett fel hisztérikusan, miközben fel-alá járkált a nappaliban. – Mi a rohadt élet akar ez lenni? – tárta szét kezeit.

– Engem is sokkolt, teljesen megértem, hogy min mész most keresztül – jegyezte meg Taemin és elvette a teáját az asztalról és belekortyolt. – Hát még épphogy langyos, de nem rossz – állapította meg, de ez jelen pillanatban cseppet sem érdekelt rajta kívül senkit.

– Jimin, miért hallgattál erről? Megoldottuk volna – fordult felém. – Miattam csak úgy odadobtad magad egy ilyen embernek. Felfogtad mit tettél? – fakadt ki és kezei ökölbe szorultak, miközben könnyei megcsillantak a szemében. – Nekem kellett volna vigyáznom rád. Tudod mennyire gyűlölne engem anya, ha megtudná, hogy ilyesmit hagytam megtörténni? Nem bírom elhinni, hogy képes voltál így megalázni saját magadat – rázta meg a fejét.