𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙨𝙚𝙘𝙤𝙣𝙙

873 90 21
                                    

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Csak futottam és futottam. Ki a társasházból, az utcából, a környékről, de hiába, nem tudtam elmenekülni a tudás elől.
Immár a részem volt.
Nem fedte semmi.

Zihálva rogytam össze, azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Nem volt ismerős semmi sem.
Magasak voltak az épületek, drága és előkelő érzetet keltett minden. Nem éppen nekem való hely volt.

Ahogy a térkövön pihegtem megnéztek az emberek, de engem egyikük sem érdekelt. Nem tudták, hogy mekkora káosz az egész életem.
De nem üvölthettem ki a nyílt utcán, hogy mennyire fáj, ebben igazuk volt.
Csak nem tudtam elfogadni, hogy elvesztettem a legjobb barátom...
Pontosabban, azt a személyt, aki soha nem is volt az igazán.

Azt sem tudtam, hogy mit kéne éreznem. Ez az egész irreális.
A csalódás, hitetlenség és méreg egyvelege járt át, teljesen összekuszálva a fejem.

Ez szégyen volt, ez fekete folt volt. Újra éreztem magamban ezt a szörnyű érzést, amit azután az éjszaka után is, de ezúttal talán jobban is fájt. Hiszen ez már nem csak egy satu részeg fiú baklövése volt, ezt a részeg fiút kihasználta a legjobb barátja...

Meleg volt, csak ez bírt mozdulásra. A nyári nap sugarai kitikkasztottak.
Az árnyékban kialakított ülőhelyek felé tántorogtam. Borzasztóan fájt mindenem, a farmerom kiszakadt, a tenyerem lehorzsolódott.

– Park Jimin, te vagy az? – szólított meg hirtelen valaki, amikor lerogytam a padszerű kődarabra.

Már csak ez hiányzott... Kim Taehyung állt tőlem pár méterre.

– Üdvözlöm – motyogtam, miközben a férfi odasietett hozzám.

– Veled meg mi történt? – kérdezte meglepetten, én meg gyorsan elkezdtem letörölni az arcomról a könnyeimet, mintha azzal minden egyebet is elrejthetnék. – Leülök ide, melléd – közölte, mintha csak attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattal elriaszthat engem. Bár aggodalma nem volt alaptalan, hiszen eddig mindig csak menekültem előle. S őszintén, akkor is szívesen faképnél hagytam volna, de az állapotom ezt nem tette lehetővé és udvariatlan sem akartam lenni.

A zakója zsebébe nyúlt és egy frissen vasalt zsebkendőt nyomott a kezembe. Félszegen pislogtam felé, ő pedig kedvesen mosolygott.

– Köszönöm – motyogtam halkan és bizonytalan mozdulatokkal felitattam a könnyek nyomát.

– Ugyan, nincs mit – legyintett. – Bár tisztában vagyok vele, hogy nem vagy rólam jó véleménnyel, mégis őszintén mondom, hogy veled szemben sosem rossz szándék vezérel.

– Nos, örülök, ha így van – feleltem végül egy halovány ajakgörbülettel, mivel nem tudtam, erre mégis mit kéne reagálnom.

– Az inged... félregomboltad – intett mellkasom felé, mire tekintetem követte az ujját és igazat kellett adnom neki.

Reszkető kezekkel igyekeztem igazítani öltözetemen, de a férfi látva a szerencsétlenkedésem, elhessegette a kezeimet.

– Hadd segítsek! – mondta, s bár nem volt ínyemre, mégis hagytam, hogy orvosolja a problémát. Nem volt erőm visszakozni.

– Köszönöm – sóhajtottam, miután ismét rendesen állt rajtam az ing, félregombolás mentesen.

– Nincs mit! – bazsalygott, de ahogy tekintete végigmustrált el is komorodott. – Elképzelésem sincs, hogy ezúttal mit művelt veled – fújta ki hosszan a levegőt majd a fejét ingatta miközben maga elé meredt.

– Ezt mégis hogy érti? Senki sem tett velem semmit – vetettem ellen.

– Talán éppen ez a baj, hogy senki sem tett semmit. Senki sem segít rajtad, mindenki csak hallgat – jegyezte meg keserűen, én pedig egyre inkább szerettem volna megkímélni magam ennek a beszélgetésnek a végkimenetelétől, hiszen tudtam, hogy Jungkookra próbál célozgatni.

stress ~ jikook ✔️Where stories live. Discover now