Bad B* / KIM NAMJOON FF/

27.

Feszítettem az izmaimat, de a lábaim és a karjaim, sőt mindenem úgy remegett, mintha legalább mínusz fokokban kellene meztelenül üldögélnem, nem pedig egy ismerős autó fűtött ülésén. NamJoon korán reggel gurult be az utcába, még szinte ki se húztam magam a szokásos helyemen, miután kiléptem a futtatóm autójából, hogy tovább keressem neki a bankókat. Váratlan volt a megjelenése és komorabb volt még a szokásosnál is, ami nem nyugtatta le az idegeimet. Remegtem, mint a kocsonya és kusza gondolatok futkároztak a fejemben.

- Hova megyünk? - Kérdeztem végül, amikor már egy pár másodperce csendesen ücsörögtünk egymás mellett. 

A kezeim a combjaim közé voltak szorítva, mintha csak melegíteni akarnám az ujjaimat. A hangom habár az egyetlen zajforrás volt az autóban, mégis halk, reszketeg és bizonytalan volt. 
NamJoon körbe nézett az úton, mielőtt válaszra méltatott volna, ez a plusz pillanatnyi csend pedig még idegőrlőbb volt a számomra.

- El innen - Felelt egyszerűen. - Végre.

Mélyen beszívtam a levegőt és egy pillanatra csak üresen forgott minden agytekervényem. Pislogtam egyet és bólintottam, habár ez csak automatikus mozgás volt, mert csak ez után kezdett el kitágulni a pupillám és izzani az arcom. Mintha fejbe csaptak volna, úgy hasított végig rajtam a felismerés a "végre" szócskából. Ugrottam egyet az autó ülésében és a kezeim is úgy robbantak ki a combjaim közül, mintha valaki erőszakkal rántotta volna ki őket onnan. 

- Ez most komoly? - Rivalltam rá hangosan a férfira.

NamJoon fintorgott egyet a hangos rikácsolásomra, aztán csak mosolyogva megingatta a fejét. Beharaptam a számat és igyekeztem veszteg maradni és nyugodtan ülni, de ez volt az a pillanat, amire évek óta vágytam. Minden egyes nap, minden egyes percében. Erről álmodtam. Valaki új autóról fantáziált, új házról, egy pénzesebb pasiról, egy jó állásról, de nekem a legnyagyobb megváltást ez jelentette. Hogy nem kell rettegnem minden egyes reggel, hogy mit hoz az aznap, hogy nem kell félnem és elszenvednem egy férfi erőszakos viselkedését, nem kell megjátszanom magam és nem kell odaadnom magam mindenáron a túlélésért.

- Van pár részlet, amit tisztáznunk kell majd, Kori - Szólalt fel kimérten és szigorú hangszínnel.

- Persze - Bólintottam azonnal beleegyezően. - Akármit. 

- Lehet, hogy lesz pár dolog, ami nem fog tetszeni.

- Bármi is legyen, hálás vagyok! - Szinte kiabáltam, pedig nem állt szándékomban harsánynak lenni. - Komolyan, NamJoon! Le vagyok kötelezve egy életre! Tartozom neked! Komolyan mondom, ez - megingattam a fejem és nevettem, ahogy igyekeztem szavakat találni ideges izgalmamban. - Ez valami fenomenális.

- Kori, nyugodj le kérlek! - Nevetett fel halkan, aztán lassacskán visszakomorult. - Örülök, hogy boldog vagy, de tényleg át kell beszélnünk jó pár dolgot.

- Esküszöm, hogy bármit megteszek! - Tettem össze a két kezem. - Oda megyek, ahova akarod, annyit és úgy dolgozom, amit mondasz! Még főzni vagy - Elakadtam egy pillanatra, de aztán csak lecsaptam a tenyerem a combomra - Bármit is megtanulok!

- Nem erről van szó! - Nézett rám egy pillanatra, majd vissza az útra. - Van néhány részlet, amit nem mondtam el. Men mondhattam - Korrigálta magát.

- Amíg nem vagy emberkereskedő, addig bármivel kiegyezek! 

- Remélem, hogy ilyen egyszerű lesz megértened mindent - Sóhajtott egyet.

- Most hová viszel? - Kérdeztem és néztem az ablakon át a már ismeretlen környéket. 

Elhagytuk a hoteleket és a hosteleket, ahová általában vittek a férfiak. Nem igazán mentem túl a mellékutcákon és a környező lakótelepeken, maximum pár perc autóútra voltam mindig a megszokott helyemtől. NamJoon most viszont egy háromsávos autóútra kormányozta a sötétszürke járgányát. Izgalmas volt és ijesztő, ahogyan az ismeretlenbe memntünk, mégis erre a szintén ismeretlen férfira bíztam az egész életem. 

- Egy kis kitérő lesz, hogy tudjunk beszélgetni és megérts mindent! - Felelt és kényelmesen hátra dőlt az ülésében, amikor sikerült felvennie a forgalom ritmusát. - Aztán ha még mindig szeretnél, haza mehetsz.

- Mi lehet ennyire szörnyű, hogy ne akarnék végre elmenni? - Kérdeztem vissza és kezdett kissé pezsegni a gyomrom, ahogy a hallottak súlya lassacskán rátelepedett a kezdeti boldogságom és izgalmam alapjaira. - Hova megyünk először? Mi az a kitérő?

- A munkahelyem.

Felvontam a szemöldököm és kérdőn néztem rá egy pillanatig, aztán ki az ablakon. Sose említette, hogy mit dolgozik. Vagy kérdeztem már tőle vajon? Nem is emlékszem. Szerintem nem mentünk bele ilyen részletesen az ismerkedésbe, hiszen neki csak az én múltam volt a fontos, én meg le voltam fizetve és taglózva eléggé, hogy ne kérdezzek vissza.

- Miért olyan fontos az? - Kérdeztem rá végül.

- Majd minden elmondok - Sóhajtott. - Most pihenj. Van még nagyjából húsz perc odáig.