Elsütött Remény

14

Martina Morelli
01.21

Az étterem felé sétálva még mindig gyönyörködtem ezen a csodálatos területen. Semmi extra nem volt benne, de nekem még így is tetszett. Tetszett, hogy a főépületig vezető út mellett volt egy kis ösvény is, ami fák közé vezetett, és ott volt egy kis fészekhinta. Apáék nem vették észre, de jobban felmértem a területet, mint azt gondolnák.

Végre odaértünk az épülethez. Az étterem fala üvegből volt, tehát teljesen be lehetett látni. Így még jobban elnyerte a tetszésemet. Belül is letisztult, elegáns volt minden. Már amit láttam az üvegen keresztül. Végre valahára besétáltunk a vendéglőbe, aminek az ajtajával szemben volt egy bárpult, amögött pedig drágábbnál-drágább italok. Pont sétálni kezdtünk az asztalokhoz, amikor a bárpultnál az egyik széken ülő ember megfordult. Köpni-nyelni nem tudtam, amikor megláttam. És ezt Carlo is észrevette. És az istenverte Raffaele is. Azt nem látták, hogy miért meredek lefagyva a bárpultra.

-Lando?-szólaltam meg elcsuklott hangon.

-Nem úgy volt hogy őt nem emlegetjü...-fordult elsőnek felém Carlo, majd a bárpulthoz. Ott ült. Teljes egészében.

-Tina?-szólalt meg ő is. Amint kimondta ezt az istenverte megszólítást, egyből a sírás határára kerültem. Utálom!

-Nem vagyok éhes!-jelentettem ki, majd kimentem az épületből. Keresnem kellett egy biztonságos helyet, ahol kisírhatom magam. És nem itt. Körülnéztem a környéken, és egyből eszembe jutott. Hát persze! Az eldugott ösvény.

Nem akartam magamra hívni még jobban a figyelmet, ezért csak sietősebbre vettem a lépteimet. Közben pedig a szememről törölgettem a könnycseppjeimet. Ahogy odaértem a kis zugba, beültem a fészekhintába. Úgy gondoltam, hogy senki sem fogja meghallani, ha most már utat engedek a könnyjeimnek. Milyen rosszul hittem!

-Ez ki volt?-hallottam meg Raffaele mély, férfias hangját.

-Senki.-válaszoltam egyhangúan.

-Miért hazudsz?-lépett közelebb hozzám.

-Mert semmi közöd nincs hozzá!-kiabáltam rá sírva, majd felálltam.

-Ugyan már! Ne hazudj nekem.-jött még közelebb hozzám. Erőszakosan.

-Kérlek ne...-próbáltam ellenkezni, de hiába. Magához szorított. Ebből nincs kiút. Ennél a pontnál nem tudtam eldönteni, hogy azért sírjak, mert az imént az exemmel találkoztam, vagy mert az elméletileges férjem most akar...nem is tudom mit akar.

-Jó lesz, hidd el.-súgta a fülembe, mire belemarkolt karcsú csípömbe.

-Ne, kérlek engedj el...-próbáltam tovább ellenkezni.

-Azt mondta engedd el.-jött egy másik férfihang.-Nem hallottad?!-lökte meg.

-Jólvan na!-emelte fel védekezően a kezeit, de még így is nevetett.-Legközelebb nem lesz, aki megvédjen.- súgta a fülembe, és ezzel otthagyott minket. Nem tudtam mit mondani Charlesnek, ezért visszaültem a fészekhintába.

-Istenem Charles! Még is mi a fenét keresel itt?-próbáltam nyugodt maradni.-Nem kellene itt lenned. Tönkre tettem egy mondattal a kapcsolatod. Miért védtél meg?-néztem fel rá.

-Láttam hogy követett. És gondoltam hogy rossz vége lesz.-vonta meg a vállát.

-Tönkre tettem a kapcsolatod. Miért védtél meg?!-ültem vissza.

-Igazad volt. Lotte-val kapcsolatban. Bevallotta. Szakítottunk.-nézett rám semleges arccal, és leült a mellettem lévő kis kerti bútor szerűségre.

-Az isten szerelmére Charles! Miért védtél meg?!-csattantam fel.

-Talán azért, mert szerettem volna veled beszélni.

-És miről?-masszíroztam a halántékom, ezzel csillapítva az idegességem.

-Lando neked kicsodád? Miért néztél rá úgy mintha még soha sem láttál volna embert?

-Emlékszel, amikor a teraszon megkérdezted, hogy mik azok a vágások a kezemen?

Bólint.

-És akkor gondolom arra is, hogy azt mondtam, hogy a volt barátom megcsalt, és e miatt lettek.

Újra bólint.

-Na, ő volt ez a bizonyos barát. Fiatal voltam, és meggondolatlan. Én tizenhét, ő huszonegy. Pont a tizennyolcadik születésnapom előtt mondta el. A képembe vágta hogy egy buliban lefeküdt valami kurvával. Szörnyű érzés volt.-könnyeztem be, de hamar le is töröltem az esetleges könnyeimet. Nem láthat sírni.

-Miért nem sírsz?-nézett rám.-Nem foglak kinevetni, vagy ilyesmi.

-Nem sírok. Túlélem.-mosolyogtam rá.

-Az hogy lehet? Mi az, hogy nem sírsz?-értetlenkedett.-Én biztos most helyben elsírnám magam.

-Majdnem kettő, azelőtt pedig hat éve nem sírtam. Egészen mostanáig.-ejtettem ki a szavakat, s potyogni kezdtek a könnyeim. Tátva maradt a szája. Csak értetlenül pillogott rám.

-Erős vagy, az egyszer biztos.-állt fel.-Én most...-mutatott az útra vezető ösvény felé, és elindult.

-Charles, várj!-álltam fel én is, mire ő pedig megállt.-Köszönöm!-lépdeltem oda hozzá, és megöleltem. Jó szorosan. Ő is jól megszorongatott, de ez nem zavart, mert már régóta vágytam egy ilyen igazi ölelésre. Eltávolodtunk egymástól. Megint csak egy-két centi választott el minket egymástól. De most ő volt észnél. Elhúzódott. Mosolyogva bólintott, és elment.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet!❤️