Elsütött Remény

36

Martina Morelli
03.09

Egy újabb csodás reggelre ébredek, annyi különbséggel, hogy Raffaele nincs mellettem. Mosolygok egyet, mivel most egy ideig nem is fog zavarni. Kikászálódom az ágyból, és lassan lesétálok a konyhába. Lefőzök magamnak egy kávét a saját ízlésem szerint. A konyhapulton egy zöld cetlit veszek észre. Egyszerre ronda és szép is a kézírása.

Már reggel elindultam, még aludtál. Egy hétig ne keress. De azért majd néha gondolok rád is.

Szeretlek, Raffaele

Csodálkozom ezen a kis cetlin. Kész csoda hogy egyáltalán hagyott valamit. Kedves, az egyik mondatban azt írja hogy ne keressem, a másikban pedig azt hogy szeret. Furcsa egy ember. Miután a kávém lefőtt, áttöltöm egy kis csészébe, tejet rakok bele és egy kis kanál cukrot. Magammal viszem a pohárkát, egyenesen a gardrób szobába. Itt is van egy cetli. Hát ezt nem hiszem el.

Mindenképpen szépen jelenj meg, de azért ne mutass sokat magadból. Vedd fel ezt is.

A papírdarab mellett egy kis bársonydobozban egy gyűrű van. Nagyon szép. Felhúzom az ujjamra. Nagyon jól mutat. Kinyitom a ruhásszekrényem. Kiakasztok egy fekete blézert és egy fekete kosztüm nadrágot. A blézer alá kerül egy ugyanolyan színű top is. Egy pár fekete magassarkút is a kezembe kapok, de nem veszem fel. Utána a fürdőszobába indulok. A hajam szerencsére természetesen egyenes, tehát azt nem kell kivasalni. Csak kifésülöm. Az arcomra csak egy kis minimális sminket teszek, mert már nem kell semmit sem eltakarni. A legtöbb látszólagos ütésnyom már begyógyult. A számra is egy picikét pirosabb rúzst kenek fel mint szoktam. Már-már piros színe is van. Viszont nem tűzpiros mint egyébként a rúzs alapszíne. Még egy táskáért vissza megyek a gardróbba. Mi meglepő, fekete színben választok. Kis kézi táska, nem sok minden fér bele. Egy vékonyka aranyszínű lánc segítségével fel is tudom rakni a vállamra. Belerakok egy tollat, a telefonom, és egy kis pénzt. Nem nagy összeg, de azért mégis valami. Most már tényleg elindulok a lépcső felé. Az előszobába érve megtalálom Raffaele autójának a kulcsát is. Land Rover. Kiveszem a saját kulcsomat a kis szekrényből, elhúzom az összes reteszt ami az ajtón van, és utána becsukom magam mögött. Nem gondoltam volna hogy elő is állt az autóval, de mégis megtette. Nem habozok, kinyitom az autót és be is ülök. Szokatlan hogy egy ilyen nagy autót vezessek, de attól még jó. Elfordítom a kulcsot, beindítom a motort. Gázt adok, és rátérek az útra ami a kapuig vezet, hogy majd utána ki tudjak jutni erről az istenverte birtokról. A biztonsági őrök furcsán néznek rám. Nem nyitják ki a vaskaput, így megállok és lehúzom az ablakot. Az egyik oda is sétál hozzám.

-Hova-hova Mrs. Gandhi?-vonja fel a szemöldökét, és rá is könyököl az autóra.

-Először is Martina a nevem, semmiképpen nem az amit az előbb mondott. Másodszor pedig fontos megbeszélésre kell mennem a férjem helyett, szóval ha megbocsájt indulnék.-nézek a kapun túlra valami célzás képpen.

-Oh, bocsánat. Persze, menjen csak.-mosolyog rám, visszahátrál és kinyitja a kaput.

-Legközelebb már tegeződjünk.-mosolygok vissza. Nem válaszol semmit csak bólint. Elhajtok, és Franciaország felé veszem az irányt. Még így az út elején el is döntöm hogy a tenger mellett szeretnék menni. Tehát ebbe az útvonalba belekerül Sanremo, Menton és Monaco is.

***

Mivel nem autópályán megyek, ezért az egy órás útból kettő és felet csinálok. Még jó hogy három órával a megbeszélés előtt elindultam. Kábé két óra után Monaco-hoz érek. Keresztül megyek a nagyobb utcákon. Nagyon tetszik ez a hely. A főúton haladok, lassan hogy körül tudjak nézni. De azért az utat is figyelem. És milyen jól teszem. Egy fekete Ferrari egy kis utcából elém vág. Majdnem hogy belé hajtok. Ránehezedek a dudára. Ha nem satufékezek, akkor már rég a sportkocsiban kötöttem volna ki. Kicsit tovább hajt, és a legelső lehetőségnél félre áll. Milyen jól teszi! Én is félreállok, mögé. Nem szállnak ki az autóból, így kénytelen vagyok én is kiszállni.

-Paraszt! Ha nem nyomok satuféket akkor kilapítom az autód!-kezdek el kiabálni és az autómra mutatok, miközben a sofőr felőli ajtóhoz sétálok.-Észnél vagy?-kiabálok tovább, és most már végre meg tudom hogy ki ül a volán mögött.-Na bazdmeg! Kapd be az összes faszomat!-mutatok be neki.

-Kérlek ne itt mindenki előtt. Egy kávé kíséretében szívesebben beszélgetnék veled. Úgy is van miről.-néz ki a lehúzott ablakon, egyenesen a szemembe. Állom a tekintetét, az övét is.

-Arra várhatsz öcsém!-szakítom meg vele a szemkontaktust, és visszasétálok az autómhoz. Visszaülök, beindítom a motort, és mielőtt elhajtanék jól beintek neki.

***

A tárgyalás fenomenálisan sikerült. Meg tudtam beszélni néhány kigyúrt, kivart pasassal hogy több százalék részesedésünk legyen mindenféle szállítmányban, és ilyenekben. Vagyis nekem és Raffaele-nek. Nekünk. A mi cégünknek. A parkolóba sétálok vissza, és éppen hogy nyitnám az autómat, valaki kilép mögüle. Charles az. Miért követett idáig?

-Te komolyan követtél?

-Úgy tűnik.

-Egy szavamba kerül, és innen bárki fegyvert foghat rád. Itt ugyan olyan emberek vannak, mint az én családomból. Még annál is rosszabbak.-húzom az autóm mögé, hogy más ne lásson minket.

-Ugyan, miért akarnál engem lelövetni?-nevet zavarában. Szerintem mire kimondta, addigra ő is realizálta hogy van rá okom.

-Részletezzem?

-Nem.-vágja rá.

-Akkor? Miért vagy itt?

-Szeretnék beszélni veled. Bocsánatot akarok kérni.-néz a szemeimbe. Megint.

-Megmondtam, nem beszélek veled. Pláne nem azért, hogy a megbocsátásomért esedezz.-sétálok körbe, és beülök a kocsiba. Azt hiszem hogy sikerült leráznom, de nem. Miután beülök, ő is beül mellém az anyósülésre.-Normális vagy?! Kifele!-mutatok az ajtóra.

-Addig nem, amíg meg nem beszéltünk meg néhány dolgot.-válaszol aggasztóan nyugodt hangon. Ha magától nem megy ki, akkor segítek neki egy kicsit. Benyúlok az ülés alá, és ni-csak, egy pisztolyt tudok kitapogatni. Az én autómban is van egy speciális kivágás az ülés alatt csakis a pisztolyoknak fenntartva, itt miért ne lenne. Rá szegezem a pisztolyt. Megrémülés csillan fel az arcán.

-Kifele.-suttogom neki, artikulálva hogy semmi képpen se értse félre. Nem mozdul. Ami azt illeti igen. Megint szembe néz velem. A kezemet, amiben a pisztolyt fogom lejjebb teszi, így most már meg sem tudom fenyegetni semmivel. Közelebb hajol hozzám. És megcsókol. Lassan, óvatosan. Lehunyom a szemem, és megpróbálom élvezni a pillanatot. És bekövetkezik az a dolog, amit soha sem fogok megbocsájtani magamnak. Elkezdek mosolyogni. A jobb kezét az államra vezeti, és hüvelykujjával simogatni kezdi. Nem gondoltam volna, hogy ilyen puha a bőre. Túl sok érzés kavarog bennem. De mindenesetre valahol még örülök is hogy így alakult. Lehet hogy el kellene gondolkoznom a megbocsátási lehetőségen. Lassan ő hajol el tőlem. Ő is mosolyog. És feltehetően én is. Utálom.

-Megbocsátasz nekem?-néz a szemembe.

-Igen. Meg. De azért amiket mondtál azok tényleg szíven találtak.-vallom be.

-Gondolom. Csak hogy én nem emlékszem semmire. De, ami az előbb történt... hát most nem tudom eldönteni hogy jó vagy rossz volt.

-Ezt sértésnek veszem. Mikor is lesz a következő futam?

-19.-én. Szaúd-Arábiában. Meg vagy hívva. És a férjed ne hozd.-kacsint rám.-Ciao ciao!-száll ki az autóból.

-Találkozunk 19.-én! Ciao!-köszönök el tőle.

Hűha, mi történt velem? A saját szabályaimat rúgom fel egymás után. Nagy baj lesz, ha nem kezdek valamit vagy magammal, vagy a szabályaimmal. Mert szabályok nélkül nem lehet élni.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet! ❤️