Elsütött Remény

31

Charles Leclerc
03.05

Már az épületünkben várakozunk az új támogatóinkra. Carlos a negyedik helyen ért célba, szóval legalább ennek örültünk. Az viszont totál káosz ami velem történt. Mostanában sorra történnek velem a rossz dolgok. De most már mindennek jónak kell lennie.

-Te tudod hogy kik lesznek azok?-bök oldalba Carlos, és közben sugdolózik.

-Nem. Te?-szólok vissza ugyan olyan halkan ahogyan ő is tette.

-Nem. Nem mondtak semmit. De akkor neked sem.-válaszol csendesen.

Nem kellett már sokat várnunk, mert megérkezett az Andrea által említett két ember. A férfi ismerős volt valahonnan, de amikor a mögötte tipegő lányt is jobban szemügyre tudtam venni, akkor minden értelmet nyert. Martina az, és az a pasas, akit ellöktem tőle a golfpályán. Várjunk csak...

Kezet fognak mindenkivel aki jelen van, köztük velem is. A Martinával érkezett férfi erősen szorítotja meg a kezem, miközben kezet fogunk, és végig a szemembe néz. Komolyan, még én érzem magam kellemetlenül. Vele ellentétben Martina annyira néz a szemembe, amíg megrázza a kezem. De az a fél másodperc is elég  arra, hogy jobban felmérjem az arcát. Enyhe, rózsaszínes árnyalatúra vannak festve az ajkai, és ebben ki is merül a tudásom. Vagyis nem teljesen... Az állán rosszul eldolgozott alapozó éktelenkedik. És ezt onnan látom, hogy kibukik alóla egy kékes-lilás folt. Lehet, hogy én kombinálom túl a dolgokat, de ez nem fér bele a fejembe. Kivéve ha tényleg az történt amire gondolok. De valószínűbb hogy csak beütötte. Rápillantok az aláírt papírokra, és teljesen elönt a csalódottság. Martina Morelli Gandhi, és Raffaele Gandhi. Hát én mindjárt elsírom magam. Beszélnem kell vele egy s másról.

-Beszélhetünk?-bátorkodom megkérdezni, de halkan. Nem akarom bajba keverni csak miattam. Most az először néz bele a szemeimbe hosszabb ideig, de az is csak pár másodpercig tart.

-Most nem megfelelő Martinának.-válaszol helyette Raffaele. Most már legalább tudom a nevét.

-Csak azt szeretném megbeszélni vele, hogy a versenyruhán hol helyezkedjen el a jelölés. Meg szeretném mutatni.-hazudok, és remélem, hogy beveszi.

-Legyen.-mondja a férje, és én Martinát az öltözőmbe invitálom. Ott nyugodt körülmények között tudunk beszélni. Már ha egyáltalán szeretne beszélni. Becsukom magam mögött az ajtót amint beért.

-Először is, komolyan hozzá mentél?

-Igen. Alig vártam már hogy valaki más is az orrom alá dörgölje hogy milyen szerencsétlen vagyok.-feleli halkan. De a mondat végére kezd feloldódni a hangja, akkorra már élesen cseng.

-De ezt ő csinálta? Kérlek mondd, hogy nem!-mutatok az állára. Megijedten néz rám, és látszik hogy a könnyeivel küzd. Viszont nem szólal meg. Idő közben észre veszem, hogy valahogyan a hasára tévedt a keze, és az simogatja.

-Igen.-válaszol halkan.

-Várj. Terhes vagy?

-Mi?! Nem, dehogy!-vágja rá egyből.

-Akkor mért van ott a kezed? Hmm?

-Megszokás. De szerinted ha az embert a férje bántja, és néha véletlenül gyomorszájon rúgja, akkor az nem fáj?!-fakad ki, és sírni kezd.-Hát de, kurvára fáj.-indul meg az ajtó felé. De amikor kinyitná a kilincset, akkor nem tudja.-Nyisd ki, most!

-Nem mehetsz így ki. Gyere ide.-lépek hozzá közelebb, és szorosan megölelem. Próbál kibújni a 'szorításomból', de nem engedek. Le kell nyugodnia. Hangos sírásba tőr ki.