Elsütött Remény

45

Martina Morelli
03.15

A pakolásnál semmit sem utálok jobban. Folyton stresszelek, nehogy valamit itthon felejtsek. Vajon törölköző kell? Nem viszek fogkrémet, mert az útitársam is biztos hoz. Kell meleg ruha, vagy eleve meleg idő lesz? Bulis ruha kell? És ha igen mennyire kivágott? Kivan mindenem, nekem ez egy agybaj! Viszont ez az egész agybaj Charlesért megéri. Csakis miatta szenvedek most a pakolással, hogy vele utazhassak Szaúd-Arábiába.

Az utóbbi kettő napban mindent együtt töltöttünk. Vagy nem tudom, lehet három volt. Teljesen elvesztettem az időérzékem. És ez is Charlesnak köszönhető. Amikor hozzám szól vagy ér, akkor körülöttem a világ megszűnik létezni. És ebbe az idő is beleszámít.

-Készen vagy már?-kiabál a földszintről. Nem tudom mit csinál, de a hangján hallatszik hogy még ügyködik valamin. Mire válaszolhatnék, az ajtófélfának dőlve látom meg. Hülyén mosolyog rám, ami az én ajkaimra is kisebb vigyort csal.

-Hát, ami azt illeti...-húzom el a számat, és közben mosolygok is. Nem mondok többet, ő is látja hogy milyen rossz a helyzet.-Akkor egyszerűbb volt mindent beledobálni a bőröndbe amikor elmenekültem a tudod kitől.-fújok ki egy kis levegőt. A napokban felállított néhány szabályt, mint például a házában nem lehet szó maffiás dolgokról, vagy a családomról e körben. Vagy ez a szabály, hogy sehogy, semmikor, semmiféle képpen nem emlegetjük a volt férjemet.

-Az első félévben nekem is minden egyes pakolás ilyen szenvedés volt, amikor már az f2-ben is utazgattunk. De most már legalább tudom hogy mi kell minden útra. Én kérdezek, te bólintassz, oké?

-Oké.

-Három rövidujjú, kettő pulcsi?-bólintok.-Kettő-kettő rövid és hosszú nadrág, vagy neked szoknya. Tudom is én.-bólintok.-Fogkefe, fogkrém, tusfürdő, meg még ilyenek. Telefontöltő, bulis ruha, gondolkozz.-simít végig a fejemen, majd feláll, és otthagy. Ez aztán a segítség!

***

Az időeltolódás csak egy óra, tehát kibírható. Magamhoz képest utána egész gyorsan befejeztem a pakolást, és eddig úgy néz ki, hogy semmit sem hagytam otthon. Vagyis Charlesnál. A magángépük elképesztő, egy szinten van az én, drága családoméval. Charles néhány barátja is velünk tart, és Arthur is. Nyolc, kilenc órás út áll előttünk, és mindenki tudja is ezt. Az idő első felét sakkozással próbáljuk elütni, hogy egy kicsit gyorsabban teljen az idő. Éppen Charlesnak súgok egy kis segítséget, az öccse ellen. Charles a világossal, Arthur pedig a sötéttel van. Miután halkan a fülébe mondtam amit akartam a mellettem ülőnek, az ujjammal nyomatékosítom is a mondandóm, a sakktábla fölött, a bábuk közt elkezdek mutogatni, de kívülről biztos csak az látszik hogy csak úgy hadonászok mert már halálra unom magam. Csöndben várjuk mind a ketten a fiatalabbik Leclerc lépését. Ameddig gondolkozik, én addig a lehetséges lépéseken gondolkozom el, hogy minél jobban tudjak segíteni Charlesnak. Arthur megteszi a következő, általam egyszerűen kiszámítható lépést. Nem mondok semmit sem Charlesnak, csak várom az ő lépését. Néhány hosszú, gondolkodással teli másodperc után a mellettem lévő megmozdítja a kezét, viszont rossz irányba. Teljesen felesleges lépést akar megtenni. A fejemet megrázom, és a kézfejét, valamint egy kis részt a tenyeréből az én tenyerembe simítok, majd a kezét a helyes irányba kezdem el terelni. Néhány másodperc múlva ő is kapcsol, és egy 'Ááá!' kíséretében megteszi a helyes lépést. Arthur egy fél másodpercre rám emeli a tekintetét, és pont ekkor összenézünk. Rosszallóan rám mosolyog, és közben megrázza a fejét.

-Jól keresztbe tettél nekem, ugye tudod?-néz rám megint, de utána a táblára helyezi a tekintetét, és próbál megoldást keresni a majdnem sakk-matt helyzetre. Egyetlen lépés választ el minket a győzelemtől. Csak imádkozni tudok magamban, hogy Arthur nem veszi észre.

-Nem tudom miről beszélsz...-csinálok egy sor kamu nyújtózkodást, hogy extra magabiztosnak tűnjek. Arthur megemeli a kezét, amit tágra nyílt szemekkel figyelek. Hogy talán észre veszi azt az egy, ártalmatlannak tűnő bábut, vagy azt fogja leütni, ami értelem szerűen jönne. Amit a józan paraszti ész diktálna. És neki is paraszt ész kattog az agyában, hiszen nem veszi észre a kitervelt lépésemet, csak leüti azt az egyszerű, ártalmatlan futót. Nem kell sok hogy mind a két Leclerc realizálja a helyzetét. Az egyikőjüknek kedvező helyzetet, a másikuknak pedig hát...nem teljesen. Arthur a homlokához csap, és az ülésbe veri az öklét hogy hogyan lehetett ennyire figyelmetlen. Charlesnak széles mosoly húzódik csodaszép ajkaira. Igazi diadalittas mosoly. Már rég várhatott erre a győzelemre, hiszen még a testvérére is ovis módra kinyújtja a nyelvét.

-Egy igazi zseni vagy!-kapja két keze közé az arcom, majd egy puszit nyom az ajkaimra. Mosolyog. Boldognak tűnik.

-Sokan mondták már.-nézegetem meg a körmeimet, a magabiztosságom továbbra is tartva. Talán hozzácsatlakozott idő közben egy kis nagyképűség is. De ugyan, ki számolja.

-Ugyan már, néha leereszkedhetnél a mi szintünkre is. Még a végén a lábadat fogjuk kapkodni a levegőből hogy visszahozzunk a földre, mert annyire elszáltál magadtól.-mondja Arthur mosolyogva.

-Ez esetben már a földbe lennék láncolva. De legyen, miért is ne. Megérdemlitek a kedvességem.-villantok rájuk egy öntelt vigyort. És ez így is van; ők megérdemlik.

Ha tetszett, hagyj magad után egy csillagot és egy kommentet! ❤️